2011. június 30.
A férjem minden reggel az egyre jobban gömbölyödő pocakomra hajtja a fejét, és meghallgatja, hogy mit csinál Bendegúz. Rendszerint csobogó, bugyborékoló hangot ad. És minden reggel kedvesen szól a születendő kisfiához a "Kelj fel, itt a tejfel!" köszöntéssel.
Szeretem.
És a férjem néha már komolyan - vagyis komolytalanul - álmodozik, hogy a fia híres, jól kereső labdarúgó lesz, vagy asztalos mester. És spanyolt fog tanulni az iskolában. És együtt mennek majd a focimeccsekre szurkolni. Egyébként már két labdát, egy szivacslabdát és egy plüss labdát is vett már a fiának. És elég sokat próbálgatja őket nap mint nap. És akárhányszor megyünk együtt vásárolni, alig tudom lebeszélni az újabb színes pöttyös labdáról. Ráérünk még vagy másfél évet ezzel.
És igen, a pocak napról napra nő, gömbölyödik, feszül, keményedik. Nincs mit tenni ellene. És a férjem szinte minden nap mosolyogva néz rá, megsimogatja, és megdicséri, hogy milyen aranyos, édes kis pocak. (Amúgy XXXL-es méretű pocak már 5 hónaposan is.) Még a szeme is nevet közben. Azt hiszem, ez komoly szerelem apa és fia között "első látásra". Vagyis remélem, hogy elfogadjuk Bendegúzt úgy, ahogy az Isten adja nekünk, és tényleg szerelem lesz az első pillantásra.
Csíkos Carnaroli
