Egy ínyenc kismama naplójából

A papírokat gyorsan aláírtam, és csak át kellett sétálnom a műtőbe. Az első szülésemmel ellentétben most rajtam maradhatott a szemüveg, így láttam, hogy mennyire rozsdás a szellőző és a műtőasztal lába. A séta azonban nem volt egyszerű, mivel becsípődött az ideg, és nem tudtam rálépni  bal lábamra, úgy ugráltam végig a fal mellett. Biztos nem lehettem túl bizalomgerjesztő, mert még a szülészem is megkérdezte, hogy el tudok-e menni a műtőig.

A műtőben már gyorsan zajlottak az események, mindenki rutinosan tette a dolgát. A gerincérzéstelenítéstől most először féltem, rettegtem, hogy baj lesz a porckoronggal. Erre tett rá egy lapáttal az ellenszenves altatóorvos, úgyhogy az első 10-15 percben picit pánikhangulatom volt. A szívem majd kiugrott a helyéről, annyira vert, de a kérdésemre az altatóorvos csak azzal nyugtatott, hogy a 180-as vérnyomás ilyenkor “még belefér”.

Aztán szinte azonnal éreztem, hogy most nyomják ki belőlem Hajnit, majd az orvosom a maszk alatt mosolyogva mutatja fel a síró babát. “Úristen, milyen kicsi!” - szóltam mosolyogva, és már vitték is el, de abban a pillanatban megdöbbenés és határtalan szerelem öntött el. Igen, másodszor is megtörtént a csoda, nemcsak várandós lettem, hanem itt is van a kis Hajnalka! A férjem ment a baba után a fényképezővel, én meg átadtam magam a megnyugvásnak.

Olyan furcsán sokáig tartott a műtét számomra. Aztán egyszer csak éreztem, hogy a lekötözött jobb kezemen folyik végig a meleg vérem. A másik műtő orvos, egy doktornő, kiabált a műtősfiúnak, hogy hozza vissza a szívót, mert nem akar elállni a vérzés. Igyekeztem nem ezzel törődni, hanem arra koncentráltam, hogy mindjárt vége, és megkapom Hajnit. Valahogy teljesen biztos voltam abban, hogy jól van, semmi baja nem lehet, hogy úgy tökéletes, ahogy van. Ez az érzés vele kapcsolatban hónapok múltán is megmaradt - amikor írom e sorokat. Úgy érzem, hogy ő roppant erős, őt nem érheti baj. Hiszen ha ilyen kalandos volt a fogantatása, és a várandóság alatt ennyi viszontagságon átesett, akkor csak igazi győztes lehet!

A gondolataimból és az örömmámorból az zökkentett ki, hogy a doktornő ingerülten szólt a műtősfiúnak, hogy: “Mosson már fel a lábam alatt! Nem látja, hogy elcsúszok a véren?” Egy pillanatra megdöbbentem, de meglepő módon semmi negatív gondolatom nem volt. Csak vártam. Megkértem az orvosomat, hogy mutassa meg a méhlepényt, de már elvitték. Azt mondta, teljesen jó volt még. (Azaz, feleslegesen hoztuk előre a szülést, de ezt kívülről nem lehetett látni.)

Szóltam az orvosomnak, hogy ha lehet, kérek egy kis zsírleszívást, mire ő komolyan azt felelte, hogy megtette már. Sőt, a várandósság alatt kialakult köldöksérvbe is tesz pár felszívódó öltést, egy darabig kitart. Hosszú volt a műtét, picivel több, mint egy órás. De az jó volt, hogy nem késő este volt, hanem kora délelőtt, minden könnyebbnek tűnt. Vagy csak a rutin tette?

Szóval, az orvosom aznap ügyeletes volt, így a NST után egyből hozzá kerültem. A vérnyomásom 160/100 volt, vizelet szerencsére negatív, azaz nem volt benne fehérje. Meg sem vártam, hogy az orvos rápillantson a görbére, egyből elkezdetem mondani a panaszokat:

-160/100 vérnyomás a napi 3 x 2 Dopegyt ellenére

- a kezem és az arcom elkezdett dagadni

- alacsonyak a vércukor értékeim, még hypoglükémiám is volt

A főorvos azonnal felkapta a fejét, és kérdőn rám nézett, és annyit mondott: “Akkor ma?”. Lélegzetvételnyi szünetet sem várva egyből rávágtam, hogy: “Igen.” A főorvos azonnal szerette volna  az osztályos felvételt elintézni, de mivel a csomagjaim otthon voltak, kikönyörögtem, hogy még hadd menjek haza. Főleg az inzulin összecsomagolása végett. Megígértem, hogy egy óra múlva ott leszek a férjemmel együtt. Mire azt a választ kaptam, hogy annyira azért nem kell sietnem, egyet műt még addig a doki.

Gyorsan felhívtam a férjemet, hogy készüljön. Otthon összecsomagoltunk, elbúcsúztam a kisfiamtól, és elindultunk. A férjemen ismét láttam, hogy mennyire ideges, rossz volt látni, hogy ennyire aggódik. Engem ugyanis valamilyen angyali nyugalom szállt meg, innentől kezdve TUDTAM, hogy már nem lehet baj, Hajninak jobb helye lesz kint, mint bent. Az oxigénhiányt nem kockáztathattam tovább.

Becipeltem a csomagokat a szülőszoba öltözőjébe, levetkőztem, megkaptam a kórházi műtétes egyenhálóinget. A férjem ekkor már nem volt velem, neki még külön kellett várakoznia.

A szülőszobán egy kedves szülésznő felvette az adatokat, ismerős volt az eljárás, nem volt olyan rég a fiam születése. Most már csak lány nevet kérdeztek tőlem, Bendegúz születésénél még fiú és lány nevet egyaránt kellett mondanom. Bevezettek egy szülőszobába, és fel kellett feküdnöm a szülőágyra a szívhang hallgatása végett. Ettől rettegtem, hiszen még mindig élénken élt az emlékezetemben a szülőágy gerinctörő kényelmetlensége. Kétszer is kértem a szülésznőt, hogy ne kelljen lefeküdnöm, majd arra, hogy felkelhessek, de nem lehetett. Szerencsére a férjem is megérkezett: teljesen kétségbeesett arccal. Próbáltam volna oldani a feszültséget, de a derekam kezdte megadni magát, pedig oldalt feküdtem.

A baba nem mocorgott most sem a pocakomban, az egyenletes szívhangon kívül nem volt emelkedés, csökkenés. Amikor végre levették a figyelőt, görbe derékkal másztam le a szülőágyról, és csak jajongtam. Kb. 45 percet kellett feküdnöm, de ezalatt becsípődött az ideg, és a bal lábamra nem tudtam ráállni. Abban bíztunk, hogy a műtét után jobb lesz.

Innentől aztán felgyorsultak az események. Egyszerre megjelent az orvosom, az altatóorvos, a műtős nővér, és a műtétes szülésznő, és mindenki egyszerre végzett mindent. Ismét fel kellett feküdnöm a szülőágyra, de ezúttal hanyatt, ami kb. a várandósság 15. hetétől már egyáltalán nem ment. A orvos kézzel megvizsgált, elég fájdalmas volt. Majd a nővér kb. mellkasól térdig leborotvált, közben az altatóorvos megkezdte a kötelező mondandóját.

Az aneszteziológus fickó külön jelenség volt, nem tudom más szóval illetni, mint fickó. Nyegle, hanyag, egzaltált, felsőbbrendűségéről meggyőződött, és annak hangot is adó orvos volt. Azzal kezdte, hogy ő egyben neurológus is, úgyhogy vegyem elő a gerincműtétem papírjait, mert idézem: “az idegsebész csak egy késes fickó”, aki könnyen ajánlgatja a császármetszést. De “az altatás az, amikor Mari néni dúdolgat egy dalt a gyereknek, az meg szépen elalszik rá. Ezzel szemben amit a köznyelv altatásnak hív, az narkózis, gyógyszermérgezés, és civilizált országban nem szülnek altatásban”. Elmondta, hogy az altatószer átmegy a méhlepénybe és a babába is, de mivel a baba nagyon kis tömegű, rá sokkal erősebben hat a szer. “Különben is, magának csak annyi a dolga, hogy a kellő információk és tájékoztatás birtokában felelős döntést hozzon”. Mindezt olyan kioktató, pimasz stílusban tette, hogy ha nem lettem volna neki kiszolgáltatva az elkövetkezendő pár órában, biztosan felvettem volna vele a verbális küzdelmet. Egyértelműen látszott rajta, hogy a gerincérzéstelenítésre akar rábeszélni, és elriasztani az altatástól, de kezdhette volna azzal is, hogy megkérdez. Ugyanis már eldöntöttük a férjemmel, hogy semmiképpen nem kérünk altatást. És a legfelháborítóbb az volt, hogy amíg feküdtem a szülőágyon, és a borotválás stb. zajlott szétterpesztett lábakkal, az altatóorvos le nem vette a szemét a nemi szervemről. Annyira zavart a nyílt bámulása, hogy inkább nem néztem rá beszéd közben, hiszen ő sem nézett a szemembe. (Amúgy meg a műtét időtartama alatt az érzéstelenítés után végig a mobilját nyomkodta és telefonált.)  

A fogínygyulladás odáig fajult, hogy mondtam a férjemnek, akkor volt ilyen rettenetes állapotban az ínyem, amikor Bendegúzzal voltam várandós. A férjem erre megjegyezte, hogy csináljak egy tesztet, hátha babát várunk. Ezt teljesen poénnak vettem, eszem ágában sem volt tesztelni. Aztán másnap hajnalban mégis csináltam egy tesztet.

És igen... Döbbenetes szavak kíséretében keltettem a férjem, mert ott virított a két csík a teszten! Ismét megtörtént a csoda, újból "papírom volt arról", hogy most nem jöhet össze a baba, de lám, a Jóisten mindenkinél jobban tudja a dolgát. A meglepődés nem jó kifejezés erre. Talán a 180 fokos fordulat jobb. De igazából eszeveszett kapkodás vette kezdetét, hogy kiderítsük, mennyi idős a baba, és a műtét miatti sok-sok gyógyszer nem ártott-e neki.

Csak röviden írom le ezt a várandósságot. Az első trimeszter gyakorlatilag már le is zajlott, mire kiderült, hogy állapotos vagyok, sebtében végeztettük a vizsgálatokat. Utána jöttek a megpróbáltatások: visszérgyulladás, trombózis-gyanú miatt sürgősségi ellátás, a fiamtól elkapott calici vírusfertőzés miatti kórházi kezelés, hányás-hasmenés-kiszáradás, diabetológiai kontroll, arcüreggyulladás, és folyamatos éjszakázás a másfél éves fiammal. Ja, és kismama-gyógytorna. Folyamatos bőrkiütések, viszketések, fertőzések. Látásromlás, villódzó fények vizionálása.

Rettegtem, hogy hogyan fogom tudni ellátni a két picit, mennyire fog sérülni a fiam. Nehezen fogadtam el, hogy ismét fiam lesz, valahogy nem tudtam megbékélni vele. Aztán az Istenhegyi Klinikán kiderült, hogy nem fiú, hanem kislány lesz... Innentől kezdve olyan lelkesedés és boldogság szállt meg, hogy utólag kijelenthetem, hogy valahol a tudatalattimban előre éreztem, hogy nem lehet fiú, hanem kislány.

Közben a baba korát mindenki csak tippelte az ultrahangos méretek alapján, +/- 4 heteket tévedve. A baba mindenképpen kicsinek tűnt, a 35. héten hízókúrára fogtak, mert félő volt, hogy nem kap elég táplálékot a baba.

A szülészemmel és az idegsebészemmel egyeztetve kiderült, hogy programozott császármetszést kell alkalmazni, azaz nem várhatjuk, meg, hogy spontán beinduljon a szülés, mert nem tudnám megszülni Hajnit. Megcéloztuk a betöltött 38. hetet.

De az utálatos NST-t kezdésekor (számomra már előtte) kiderült, hogy nem mozog eleget a baba, és ha mozog is, akkor sem emelkedik a pulzusszáma. Minden vizsgálat alkalmával ijesztgetés, dorgálás, mintha én tehetnék róla. Magyarul közepes pánikhangulat heteken keresztül, hogy oxigénhiányos a baba.

A  sok-sok szteroidtól nem volt menzeszem, közölték is velem a kórházban, hogy akár 10 hónapra is kimaradhat a vérzés. Beszéltem olyan beteggel a kórházban, akinek egy-egy szteroidos kúra után évekig kimaradt a vérzése. Úgyhogy lőttek annak a tervünknek, hogy a testvérek között nem lesz nagy korkülönbség. Beletörődtem, hiszen így is alig bírtam a fizikai terhelést, őszintén szólva még könnyebb is volt úgy, hogy a 2012 decemberi futás közbeni derék-megroppanás óta nem volt vérzésem.

A műtét 2013. március elején volt, utána pár nappal jelentkezett is vérzés. Megörültem, hogy lám-lám, a természet és a szervezetem teszi a dolgát, és ahogy a helyére került a gerincvelő idege, a hormonháztartás is normalizálódik. Aztán gyanúsan erősődő lett a vérzés, óránként több betétet ÉS tampont kellett cserélnem. Közepesen erős görcsök kísérték, és már nagyon sokáig elhúzódott, elegem volt belőle. Annyi vért veszítettem, hogy éreztem, hogy legyengültem egy kicsit. Míg egy bevásárlás alkalmával olyan erősen kezdtem görcsölni, hogy megkértem a férjemet, vigyen haza, mert rosszul vagyok a fájdalomtól. Aztán otthon derült ki, hogy valószínűleg éppen egy spontán vetélésen vagyok túl.

Még ennek is “örültem”, mert annyi sok, komoly gyógyszert kellett szednem, injekciót adnom magamnak, hogy egyértelmű volt, hogy azok nem összeegyeztethetők az élettel. Valahogy le sem esett nekem - sőt, csak most, a poszt írásakor tudatosult bennem -, hogy már a műtét előtt volt peteérésem a sok szteroid ellenére. Nem foglalkoztam sokat a dologgal, éppen elég volt akkoriban túlélnem minden napot: tornáztam a kevés szabadidőmben, igyekeztem gyógyulni, mert a mozgásom még mindig nagyon korlátozott volt.

2013 májusában aztán eljutottam Siófokra a diabetológusomhoz, ahol a Victoza injekciós kezelésbe kezdtünk. Ennek a mellékhatása a hozzászokási pár hétben az émelygés, hányinger, hányás, hasmenés, fogyás. No, nekem minden bejött, tisztes rosszullétek gyötörtek. Ráadásul a fogínyem is be volt gyulladva hetek óta, alig ettem szilárdat. A fogyásnak örültem, mert a szteroidos időszak alatt kb. 10 kg-ot híztam, és ismét a várandós ruháimat kellett hordanom, mert más egész egyszerűen nem jött rám. Egy rég látott ismerős még meg is jegyezte, hogy: "Jé, csak nem megint babát vársz?". Az arcomra fagyott a viszontlátás mosolya: "Nem, csak szimplán kövér vagyok."

Már az áldott jó férjem is "zaklatott", hogy elég furcsa a meghízott hasam, de nekem még ekkor sem esett le semmi. 2013 júniusa volt ekkor, három hónapja nem volt menzeszem, és teljesen normálisnak véltem a műtét és a gyógyszerek miatt.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem.

Nehéz idők voltak. Bendegúz elmúlt egy éves, de még mindig rengeteget kellett éjszakáznom. Folyton fájt a derekam, zsibbadt a kezem, de kötelességből mindent megtettem, amit csak tudtam. Bendegúzzal és a háztartással kapcsolatban is. Kicsit úgy éreztem, hogy “én ” eltűntem egy kicsit a saját életemből. Sokáig ezt észre sem vettem, mert annyi örömet és szeretetet kaptam a családomtól, hogy fel sem tűnt.

Aztán rájöttem, hogy valamin változtatni kell, és elkezdtem futni. Szörnyen jó volt. Pár alkalom után megroppant a derekam, lefele sugárzó erős fájdalmat éreztem. Aztán Bendegúz másnaptól már nem szopizott, ekkor volt 14 hónapos. Rettenetesen rosszul esett, hogy “elutasít”, utólag tudom, hogy lelkileg nem voltam felkészülve az elszakadásra, olyan váratlanul ért.

Aztán a derékfájás egyre elviselhetetlenebb lett, mígnem egy fogzás miatt a földön eltöltött éjszaka után megroppant a gerincem. Szó szerint. Kiszakadt gerincsérv részleges bénulási tünetekkel. Olyan fájdalommal, amelynek a létezéséről az ember nem is tud. Kiszolgáltatottság, magatehetetlenség, sírás és üvöltés a fájdalomtól, ópiátos fájdalomcsillapító. És amikor láttam a kisfiamnak a sírástól vörös, könnyektől fuldokló arcát - amikor végignézi, ahogyan a mentők elvisznek-, még nagyobb önvádat éreztem, hogy nem vagyok elég erős. Hogy a lelkem tenné a dolgát, de a testem nem bírja. Sötét hetek, hónapok következtek, amikor a porckorongsérv-eltávolító műtét utáni két kórházi nap nyaralásnak tűnt.

Aztán újabb hétköznapok: minden napra kellett segítséget keresnem, mert az ágyból felállás is kihívás volt, nem pedig a másfél éves, nagy mozgásigényű fiam gondozása. Tudatosult bennem, hogy fél-ember vagyok, csökkent képességű, korlátozott lehetőségekkel. De küzdöttem, ahogy az erőmből telett, küzdöttem a házasságomért, Bendegúzért, önmagamért. Minden nap gyógytornáztam, mert anélkül alig tudtam reggel lábra állni.

Drága, édes, kicsi, tündér Bendegúzom!

Nem tudom, mi történik a műtét során vagy után, ezért pár dolgot mindenképpen szeretnék neked elmondani.

Azt hiszem, új életet kaptam, amikor megfogantál bennem. Hatalmas öröm volt bennem, és várakozás rád, vágyakozás utánad. És amikor megszülettél, minden megváltozott. Sosem felejtem el az első mosolyod, mely a foci labdának szólt, s a másodikat, mely már nekem. Onnantól kezdve kezdtem el élni igazán. Minden pillanatomat bearanyozta az elbűvölő kedvességed, a ragaszkodásod, a szereteted, az őszinteséged. Olyan mérhetetlen boldogságot és örömet hoztál az életembe, amelyet leírni képtelenség. Minden nap elképedtem azon, hogy mennyi mindent tudsz és megértesz, hogy milyen rohamosan fejlődsz, hogy milyen kitartó vagy. Annyira szeretem, hogy szeretsz nevetni! Hogy szereted, ha csiklandozlak, hintáztatlak, pörgetlek. Minden porcikádat szeretem, de leginkább a gyönyörű lelkedet! Imádkozom, hogy boldog, egészséges ember légy, hogy szeressél, és viszont szeressenek. Úgy vagy tökéletes, ahogy a Jóisten megteremtett, erős akarattal, hihetetlen intellektussal, kiegyensúlyozottsággal.

Mindenkinél jobban szeretlek téged: édesanyád.

A védőnőm tanácsa szerint 9 hónapos kortól a baba heti egy alkalommal ehet tojássárgáját és májat. Halat heti egy-két alkalommal ajánlott adni. (Bendegúz már jó ideje kap lazacot.) Óvatosan meg lehet ismertetni a zöldfűszerekkel, valamint fokhagymát és vöröshagymát is kaphat sülve vagy főve. A főzelékek sűrítésére kifőtt durumtésztát is lehet használni.

Mostantól a paradicsom és a gomba kivételével minden zöldséget ehet a baba.

Utólag visszagondolva, ebben is elkövettem jó pár hibát. A szándékom mindig jó volt, csak tudatlan, megfontolatlan voltam.

Először is: senki nem szólt arról, hogy a hozzátáplálással együtt már itatni is kell a babát, hogy ne legyen székrekedése. Nos, én vagy 2-3 hétig egy korty vizet sem adtam a fiamnak, csak csodálkoztam, hogy mindig sír, és cicit követel. Arra gondoltam eleinte, hogy lelkileg nem áll készen a szilárd ételekre, és én erővel tömöm belé azt, amit nem akar megenni. Sokszor evés közben, vagyis inkább már az elején, oldalra fordította a kis fejét, és a mellemet kereste. Utólag rájöttem, így jelezte, hogy szomjas volt.

Az itatás próblémáján túl továbbra is jelen volt a székrekedés. Mivel a hozzátáplálás korai szakaszában adható ételek szinte kivétel nélkül megfogják a székletet, rettenetes gondban voltam, hogy február végén, március elején mit adhatnék a babámnak.

Ami erősen köti a székletet:
sárgarépa
alma
burgonya
fehér rizs

Személyes tapasztalatok arról, hogy mi vált be székletlazítóként:
1. Őszibarack. Szerencsére még a várandósság idején jó pár üveggel befőztem, így egy jó darabig tudtam adni Bendegúznak. Amikor elfogyott egyrészt a Hipp őszibarackos almáját, a Nestlé Baby Compote 6 hós (alma, őszibarack, sárgabarack, körte) termékét, és a a Nestlé Naturnes Gartenfrüchte (alma, őszibarack, sárgabarack, körte) termékét kellett bevetni.

2. Barnarizs. Első nap kicsit “beleköt” a babába, hirtelen gyarapszik tőle a tömege, de ahogyan ürül, minden rendben lesz tőle.

Azt is csak utólag tudtam meg, hogy az újburgonya nem ajánlott babáknak, nálunk is erős hasfájást okozott. 

A 8 hónaposan esedékes védőnői látogatás alapján elérkezett az ideje annak, hogy Bendegúz megismerkedjék a rettegett "kás" zöldségekkel: a karalábéval, kelkáposztával és karfiollal.

Mivel ezek a növények erősen puffasztanak, hetente legfeljebb két alkalommal ajánlatos adni őket, és 2-3- nap szünetet érdemes tartani a fogyasztásuk között. Jobb, ha a burgonyától külön főzzük, és a főzőlevét sem használjuk fel. Elsőre már egész adagot kell adni, nem pedig kanalanként emelni a mennyiségét. Ha a baba erősen görcsöl, hasfájós tőle, 2-3 hét szünet után érdemes ismét próbálkozni az adott zöldséggel.

Nyolc hónapos kortól lehet az étrendbe bevezetni a savanyított tejtermékeket: a joghurtot, kefírt, sajtot. Kanalanként emelve az adagot figyelni kell az esetleges allergiás reakciókat. Amennyiben semmi gond nincs, akár egy kisétkezés is kiváltható pl. gyümölcsös joghurttal. Célszerű először a felnőttek által tejföllel, habarással fogyasztott főzelékeket joghurttal vagy kefírrel dúsítani (pl. burgonya, tök, sóska).

MI a gyermekünk tejfehérje allergiája miatt úgy döntöttünk, hogy a baba egy éves koráig várunk a tejtermékek bevezetésével.

A védődő kérdésemre elmondta, hogy 8 hónaposan már görögdinnye, zab, rozs, köles, rizs, kukorica lisztje, pelyhe is adható a babának.

Bendegúz 7 hónapos lett, és az újabb védőnői tájékoztatás alapján már ehet leveles salátákat, sóskát, spenótot is.

A sóskát célszerű kevés anyatejjel vagy tápszerrel elkészíteni, hogy ne legyen erős íze. A salátafőzeléket a korábbiakhoz hasonlóan fele-fele arányban kell burgonyával vagy rizzsel készíteni.

A salátákat is legfeljebb két egymást követő napon lehet adni, majd legalább 2-3 nap szünetet kell tartani.

A saláta mindenféle leveles salátát jelent: fejes, rukkola, madársaláta, mángold, endívia, radicchio, lolo, római saláta stb.

A főzelékbe egy kiskanál olívaolaj mindenképpen legyen.

Az uzsonna ismét húsos főzelék, mivel Bendegúz tejfehérje allergiás.

Hat hónapos lett a kisfiam, így a védőnő ellátott újabb jó tanácsokkal az elválasztást illetően.

A baba rohamos fejlődése miatt immáron fehérjére és vasra is szüksége van, így minden nap kell húst adni neki a főzelékébe keverve. Kezdetben a fiatal állat zsírtalanított, sovány húsa jön szóba: bárány, csirkemell, pulykamell, nyúl. A védőnő szerint a húst elegendő késsel apróra vágni, ez azonban nekünk nem vált be. Bendegúz kétszeres átdarálás után sem fogadja szívesen az apró darabkákat, löködi vissza a kis nyelvével. Türelem kell ehhez is. A húsból egy evőkanálnyit kell minden nap enni.

A főzelékeket már nemcsak burgonyával lehet dúsítani, hanem rizzsel, barnarizzsel is, ugyanúgy az étel fele kell, hogy rizs legyen.

A székrekedés miatt 7 hónapos kor helyett 6,5 hónaposan megpróbálkozhatunk azzal, hogy a főzelékbe egy kávéskanál olívaolajat teszünk.

A védőnővel megbeszéltük, hogyan lehet folytatni a szilárd ételek bevezetését a déli főzelékekkel. Mivel a baba az almával már jó barátságot kötött alma-burgonya főzelékkel kezdtük. 3/4 rész reszelt alma és 1/4 rész főtt burgonya lereszelve, kicsit felhígítva a burgonya főzőlevével.

Ezt kapta először délben Bendegúz, és csak utána szopizott. Elvileg ha eléri a 150 ml mennyiséget az elfogyasztott főzelék, akkor már nem kell kipótolni anyatejjel. Nálam inkább az a kérdés, hogy az anyatejet ki kell-e pótolni tápszerrel.

4-5 nap alatt a burgonya arányának el kell érnie az 50 %-ot, és ekkor már más zöldséget is lehet adni a burgonya mellé. A burgonya azonban mindig maradjon meg a felének, mert az laktat igazán. Fokozatosan kell a főzelék állagát is a hígabbról a sűrűbbre átvezetni.

Szóval az adható zöldségek: alma (tudom, gyümölcs), sütőtök, spárgatök, cukkini, patisszon, cékla, brokkoli, sárgarépa, zöldbab, zöldborsó. E két utóbbit csak héj nélkül, átpasszírozva szabad adni a babának. A répát és a sütőtököt pedig legfeljebb 2 egymás követő napon szabad adni, utána 4-5 nap szünetet kell belőlük tartani.

Szóba került a glutén is, a legújabb ajánlás szerint  hónapos kor előtt el kell kezdeni adni minimális mennyiségben. A védőnő javaslata a glutén tartalmú babakeksz, melyből fél-egy kekszet kell reszelni az almába. Kérdésemre megtudtam, az is jó, ha egy kávéskanál búzalisztet szárazon, zsiradék nélkül lepirítok, és a főzelékbe keverem.

A hozzátáplálást alapvetően a védőnő tájékoztatása alapján végzem.

Mivel B anyatejet is kap a tápszer mellé, nem 4, hanem 5 hónaposan kezdjük meg a hozzátáplálást. Amúgy a kis sérült emésztőrendszere is ezt indokolja, hiszen tejfehérje allergiás.

Először a gyümölcsökkel kezdjük: alma, meggy, őszibarack, narancs, banán, sütőtök. Tudom, a sütőtök nem gyümölcs, de e tekintetben annak számít. Mivel az alma a legkevésbé allergizáló, azzal kell kezdeni a hozzátáplálást. Banánt és narancsot hetente egyszer szabad adni.

Három napig a reszelt alma levét kapja a baba, kb. 3-5 kiskanállal, amennyit elfogad. Utána jöhet az alma lereszelve, kb. 5-10 kiskanállal, amennyit megeszik. Ezt kell naponta kb. 5 kanállal emelni, és egy hét alatt elérjük vele a várható "tízórai" adagot.

A gyümölcsöt célszerű délelőtt, két étkezés között félidőben odaadni, és emiatt lehet, hogy a megszokott napirend felborul, mert később éhezik meg. Mivel nálunk ez a módszer nem vált be (B egyszerűen elaludt evés közben, és túl éhes sem volt), hamar áttértünk arra, hogy a tízórai anyatejből és gyümölcsből áll.

2012. 03. 05.

Hamarosan új szobatársakat kaptam, ők egy nappal később szültek, mint én. Velük már néha lehetett szót váltani, nem mintha a gyermekágyas részleg a csevegésről szólna. Azonban mindhárman első szülők voltunk, egymást kérdezgettük, vajon mit kell csinálni, és jól csináljuk-e, ki mit hallott az adott, elsősorban szoptatási témakörről.

Sajnos csak egyetlen újszülöttes nővér volt a kb. 50 babára, így nem volt könnyű kiharcolnom, hogy segítsenek annak kiderítésében, hogy Bendegúz miért csak 1-1 percig szopizik a kívánatos 15-20 perc helyett. Mivel a nővérek is váltották egymást, többféle választ kaptam:

-       próbálkozzék anyuka kitartóan,

-       azért köpi ki a cicit, mert nem jön belőle tej,

-       örüljön inkább, hogy ennyit alszik a baba, addig sem üvölt,

-       nem jó technikával helyezem mellre,

-       vegyek bimbóvédőt, azzal menni fog stb.

A lényeg, hogy nekem kellett erővel beletuszkolnom a mellemet Bendegúz szájába, mert egyre kevésbé akart szopizni. Hiába olvastam, hogy az újszülöttek milyen erős szopóreflex-szel születnek, Bendegúz nem hajtotta hátra a fejét, hanem behúzta előrefele a két válla közé úgy, ahogy a pocakomban össze kellett görnyednie. A száját nem tátotta ki nagyra, azaz nem harapott rá a mellemre, éppen csak kinyitotta. Egyre gyanúsabb volt nekem, hogy nem szopizik eleget, de a nővérek megnyugtattak, hogy normális, hogy az újszülött veszít a súlyából, csak próbálkozzunk.

A másik gyanús körülmény az volt, hogy nem nagyon volt tejem. A mellem nem nőtt meg, szemrevételezéssel az orvosom is azt állapította meg, hogy elmaradt a tejbelövellés. Azzal bíztattak, hogy a műtét miatt csak otthon, a 4-7. napon indul be igazán a tej, lesz majd, csak próbálkozzam. Bendegúz pelenkái sorra szárazak voltak, nem pisilt semmit.

Péntek este aztán vadul felsírt Bendegúz, mellre tettem, picit szopizott. Pont jött a nővér, hogy vért vegyen tőle egy anyagcsere-vizsgálathoz, melynek a feltétele, hogy legalább 60 ml-t igyon előtte a baba. Bendegúz súlyvesztését nézve azt javasolta, hogy mérjük meg a baba súlyát, utána szoptassam, aztán megint megmérjük, mennyi tej ment bele. Úgy is tettem, 2x30 percen át mindkét mellen volt a baba. Az eredmény 0 gramm gyarapodás!

Le voltam döbbenve, hogy a hazabocsátásunk előtt éjjel 11-kor tudom csak meg, hogy 3 napon keresztül nem is szoptattam, csak cumiztattam Bendegúzt, ő meg éhezett. Így nem csoda, hogy sokkal többet fogyott a megengedettnél, és a legyengültsége miatt csak aludni volt ereje, de szopizni nem! Iszonyatos dühöt és haragot éreztem a kórház személyzetével szemben, hogy előbb senki nem szólt, hogy csináljunk egy próbaszoptatást! Hogy senkinek eszébe sem jutott, hogy a csöppség érdekében tegyen valamit, vagy legalább engem figyelmeztessen, hogy nem lesz ez így jó! De leginkább magamat okoltam, hogy nincs tejem, és nem tudok enni adni Bendegúznak.

Az éjszakás nővér felajánlotta, hogy ha ÉN úgy döntök, ad egy kis tápszert Bendegúznak annak érdekében, hogy a vizsgálatot el lehessen végezni, de ezt előbb meg kell beszélnem az éjszakás gyermekorvossal. Negyed egyik vártam éjjel, hogy az orvos átjöjjön az ügyeletről, de nem jött. Közben teljesen összetörtem lelkileg, zokogtam kétségbeesésemben. Annyi minden átfutott az agyamon: ha a dokim nem erőlteti, hogy pár nappal előbb szüljek, akkor lehetett volna természetes szülés is. Akkor lenne tejem, akkor Bendegúz sem húzná össze magát, be tudná kapni rendesen a mellemet, akkor lenne szopóreflexe. Miért nem szólt nekem ezekről senki? Miért nem írt egyetlen folyóirat sem erről? A védőnő miért nem hangsúlyozta? És mit tegyek? Műanyag tápszert itassak a 3 napos gyermekemmel, melytől egy életre szóló allergiát kaphat? Vagy hagyjam éhezni, hátha lesz tejem? És miért nem jön az a doktornő? A férjemet felhívtam éjjel, ő javasolta, hogy használjam a mellszívót, mely ott lapult a táska aljában, hátha segít valamennyit. Hogy ez nem jutott napokkal előbb eszembe! Iszonyú bűntudatom volt.

Bevetettem a mellszívót, egy órán át próbálkoztam. Fél óra elteltével jelent meg az első csepp tej benne, összesen egy kiskanálnyi tejet tudtam leszívni, melyet kanálból kapott Bendegúz. Szegénykém, félálomban olyan mohón nyelte! Majd aludt tovább.

Sírva mentem a nővérhez, hogy adjon tápszert. Pohárból megitatta, Bendegúz meg gyönyörűen nyelte. Látni lehetett rajta, hogy tele a pocakja, és jóleső érzéssel aludt tovább. Az orvos csak 3 óra múlva jelent meg hajnalban, úgyhogy magamat kell okolnom amiatt, hogy Bendegúz tápszert kapott. Szombat reggel alig vártam, hogy hazameneküljünk a kórházból. Egyáltalán nem volt bababarát a környezet, a dolgozók hozzáállása, az állandó zaj, fény.

A férjem mindent hozott, amit megbeszéltünk: mózeskosár, hozzá szűkítő betét, biztonsági öv, overáll, meleg sapka, takaró. Döbbenten állapítottuk meg, hogy a kisfiunk elveszik a mózeskosárban, sőt, az 56-os ruha kb. 10-15 centiméterrel nagyobb nála, a kesztyűre nem is volt szükségünk, mert Bendegúz karja az overáll könyökrészéig ért csak.  A hazaindulás napjára váratlanul lehűlt a levegő, dideregve indultunk el a kórházból. A zsebemben lapult a Milumil HA Start 0+ tápszer receptje, úgyhogy a lelkemben mélységes csalódással és kétségbeeséssel érkeztem haza.

Haragudtam magamra, amiért nincsen tejem, és tápszert kell adnom a fiamnak. Nem voltam felkészülve a tápszerezésre, nemcsak az elkészítéséhez szükséges edényeket kellett beszereznünk, hanem meg kellett tanulnunk az elkészítésének a fortélyait. Amennyit olvastam a szoptatásról a várandósság alatt, annyira mellőztem a tápszerekkel kapcsolatos információkat. Magyarán teljesen ismeretlen volt számomra a tápszerek világa.

Ebben a kórteremben két másik frissen szült anya és a gyermeke volt velem, ők két nappal előttem szültek. Két napot voltunk együtt, azalatt egyikük sem szólt egy szót sem, még a köszönésemet sem viszonozták. Eléggé furcsa volt.

Bendegúz olyan kis csöpp volt, csak nézett a nagy sötét szemével, és amikor felvettem, úgy kapaszkodott belém. Befektettem magam mellé az ágyba, és a mellemre tettem, hogy anyatejhez jusson. A várandósság alatt minden kezem ügyébe került irodalmat elolvastam a szoptatásról és a jelentőségéről, így 1000 %-os lelkesedéssel álltam neki. Tudtam, Bendegúznak hátra kell vetnie a fejét, a száját olyan nagyra kitátania, mint amikor ásít, szinte az egész bimbóudvart be kell kapnia a szájába, teljesen egymással szembe kell fordulnunk stb. Mégsem nagyon ment, olyan erőtlennek, álmosnak, vaksinak tűnt. Azért másfél-két óránként rendületlenül szoptattam, büfiztettem. A köztes időt Bendegúz szépen átaludta, szavát alig lehetett hallani, míg a többi baba egyfolytában ordított.

A kórteremben éjszakára sem lehetett lekapcsolni a villanyt, és ekkor tudatosult bennem, hogy a szoptatás-büfiztetés játszma éjszaka is ugyanúgy megy, mint nappal. Párszor előfordult, hogy 5-10 percre elbóbiskoltam Bendegúz mellett a szoptatás közben, de ez volt a harmadik éjszakám a kórházban, melyet szinte teljes egészében ébren töltöttem.

A szülés utáni napon megrohantak a rokonok, olyan egyébként kedves és szeretett rokonaim is, akikre egyáltalán nem számítottam. Nem voltam felkészülve erre, iszonyú fáradt voltam, a legközelebbi családtagokon kívül senkit nem kívántam látni. Elég kínos volt, ahogyan visszautasítottam a sült libamájat, madártejet, rostos üdítőket. A műtét miatt rostos és zsíros ételt nem ehettem, a cukordiéta meg maradt… Amúgy szülét követően pár órával már elkezdett drasztikusan zuhanni a vércukrom, túl sok volt az inzulin. Három óránként tömtem magamba a csokit és a kekszet, hiába csökkentettem fokozatosan az inzulin adagokat. Ettől még gyengébbnek és erőtlenebbnek éreztem magam.

Bendegúz gyakorlatilag egész nap aludt, néha nyitotta ki a szemét, ekkor rögtön mellre tettem, hogy a szopizásával beindítsa a tejtermelést. Persze kettőt-hármat cummantott, és egyből elaludt a cicimen. Gondoltam, ennyitől tele is van a kis pocakja, majd jelzi, ha éhes lesz. Éjjel-nappal az ágyban volt velem, csak akkor tettem bele a bölcsőbe, ha a mosdóba mentem. Szerettem volna, ha biztonságban érzi magát mellettem, hiszen szemmel láthatóan nagyon zavarta az állandó lámpafény, összehúzta magát, gömbölyödött, mintha még a pocakban lenne. Egyáltalán nem sírt, néha hallatott egy-egy hangot, de nagyon nyugodt volt. Irigykedtek is többen az anyukák közül, mert sokaknál a cumin keresztül is hallatszott a baba sírása. Bendegúz is megkapta az első oltását, meg sem nyikkant, amikor beadták neki. A másik két baba persze üvöltött, roppant büszke voltam, hogy Bendegúz ennyire nyugodt, csendes, kiegyensúlyozott.

Az őrző szoba a gyermekágyas részleg egyik kórterme volt, itt helyezték el a frissen műtött nőket. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy fél óránként bejött egy ápolónő, megnézte, hogyan áll az infúzió, katéter, nem mozognak-e paciensek. Hozzám egy nagyon kedves, normális, fiatal ápoló került, bemutatkozott, hogy Katának hívják. (Egyébként a kórházban senki más nem mutatkozott be. Ez is eléggé egyoldalú a kórházakban, hogy míg rólad minden adat rendelkezésére áll a személyzetnek, addig te az éppen aktuálisan vizitelő orvos nevét sem tudod meg.) Elmondta, hogy legalább 8 órán keresztül ne mozogjak, főként a fejem emelése tilos. Az érzéstelenítő ugyanis az agyvízen keresztül hat, és a fej mozgatása esetén nem áll helyre a „rend”, így több napos iszonyatos fejfájás lehet a következménye. A másik utasítása az volt, hogy igyak meg legalább 2 liter vizet gyorsan, mert a folyadékpótlás révén gyorsabban ürül az érzéstelenítő is a szervezetből.

No mármost: deréktól lefele le vagy bénítva, a karodat és a fejedet tudod csak mozgatni. A fejedet viszont nem szabad mozdítani. Akkor hogyan igyál fekve? Ha még az éjjeli szekrényig sem ér el a karod? Azért én megpróbáltam, a vizes flakon fele beleborult a nyakamba és az ágyba.

Biztosan nem véletlen, hogy a férjeket beengedik egy kis időre az őrzőbe. Kata megmutatta a férjemnek, hogy melyik a szekrényem, de mondta, hogy ne is nagyon pakoljon be, csak szedje elő a tusoláshoz szükséges holmikat, meg tiszta hálóinget, eldobható bugyit és jó sok betétet meg vizet. Szegény férjem este 8-kor még kénytelen volt a rendetlen táskáimban kotorászni, én meg csak utasítgattam, hogy szerintem minek hol kellene lennie. Még szerencse, hogy hamar beláttam, hogy egyedül nem fog menni az ivás, így megkértem Katát, hogy addig még maradhasson a férjem, míg gyorsan megitat. Pár perc alatt sikerült 1,5 liter vizet meginnom, hiszen nagyon ki voltam már száradva, kb. 26 órája nem ittam. A férjem még gyorsan megmutatta, hogy milyen képeket készített Bendegúzról, aztán ment haza.

Az őrzőben aztán magamra maradtam – belül. Volt még két másik asszony is, úgy hallottam, hiszen feléjük fordulni nem tudtam. Kata azt mondta, a babát megvizsgálják, elvégzik a szükséges vércukor vizsgálatokat is, és fél 10 körül hozzák majd hozzám. Így vártam, vártam, szomjaztam közben. Még jó, hogy az órát láttam. Fél tízkor persze semmi nem történt, nem akartam türelmetlen lenni, így csak 22.15-kor kérdeztem Katát, hogy minden rendben van-e a kisfiammal, miért nem hozzák már hozzám. Persze megkaptam, hogy nem aggódjak, sok volt a szülés, várni kell még egy keveset. Vártam, mi mást tehettem volna. Közben éreztem, hogy a keresztcsontom szétrobban a fájdalomtól, mivel a „kedves” betegszállító úgy tett rá az ágyra, hogy míg a jobb lábam nyújtva volt, a bal behajlítva és aláfordulva a jobb lábamnak, így a csípőm nem feküdt fel teljesen az ágyra, az egyik fele cipelte a teljes súlyát.

Hirtelen elfogott a kétségbeesés, hogy biztosan valami baj van, ha a fél hétkor született babát tíz óra után sem hozzák ki. Rettenetes volt. Hallgattam a két szomszéd jajgatását, és arra gondoltam, hogy mi lehet a kisfiammal. És belém nyilallt, hogy a férjem sem tűnt túl boldognak, amikor kipakolt a táskámból. Lehet, hogy ő tudott valamit, csak nem mondta el?

És fél tizenegy után meghozták Bendegúzt. A nővértől megkérdeztem, hogy minden rendben van-e vele, és a válasz igen volt. Kivette a bölcsőből, és a karomba adta. Olyan édes volt! Fogtam, beszéltem hozzá, próbáltam mellre helyezni, de félig szundikált, nem akart szopni. Persze nagyon esetlenül fogtam, nem is láttam jól, hiszen a fejemet nem nagyon akartam mozdítani. Kb. fél óra múlva vitte el a nővér azzal, hogy majd megkapom, ha átmegyek a gyermekágyas kórterembe.

Lassan éjfél fele járt az idő, amikor hangos kiabálásba kezdett az ágy-szomszédom azzal, hogy fáj a dereka, ő nem tud vízszintesen feküdni tovább, muszáj felemelnie a fejét, a hátát és a derekát párnával megtámasztani, meg hogy a sebe nagyon fáj, inkább oldalra fordulna. És negyedóránként hívta Katát hangos kiáltásokkal, aki persze magyarázta, hogy jobb lenne, ha még kibírna pár órát. Próbáltam volna végre aludni, hiszen előző éjjel sem nagyon tudtam, de a szomszédasszony engem kezdett kérdezgetni, hogy nekem is fáj-e a derekam, a sebem stb. Kiakadtam, és a végén már egyértelmű hangnemben közöltem, hogy jobb lenne, ha mozdulatlanul maradna, ráadásul csendben. Ez egy darabig hatott, mert megint Katát kezdte el hívogatni.

Hajnali 2 óra körül a másik szobatársnál letelt a 8 órás várakozási idő, így Kata megkérte, hogy szálljon ki az ágyból. A tisztálkodó szereit és ruháit bevitte a zuhanyzóba, az ágytól – jajgatások közepette – eltámogatta a zuhanyzóig. Ott lezuhanyozta az asszonyt, feladta rá a tiszta bugyit és hálóinget. Ekkor az asszonynak össze kellett pakolnia minden holmiját, és várakoznia, hogy kapjon helyet egy gyerekágyas szobában a babájával együtt. Mivel telt ház volt a kórházban, ő is csak velem együtt délelőtt 10 óra után átmenni másik kórterembe, amikor onnan hazaengedték az anyukákat.

Nekem hajnali négykor kellett bemutatnom ugyanezen mutatványt. Szerencsére előre felkészítettek arra, hogy a vágás miatt nem tudok felülni, így a karommal félig felnyomtam magam, oldalra fordultam, és lecsúsztam az ágyról. Igen, a fájdalom iszonyatos volt, de el lehetett viselni. Többen is tanácsolták, hogy ne hagyjam el magam, ne pihenjek, hanem erőltessem a mozgást, mert akkor napra-napra könnyebb lesz. Így is tettem.  Azért elég kellemetlen volt, hogy Kata zuhanyoz le és töröl szárazra, hiszen hajolni egy cm-t sem tudtam semmilyen irányban. Még lépni is csak nagyon aprókat bírtam.

A zuhanytól az ágyig visszavezető út már határozottan jobban ment, igaz, szuggeráltam magam, hogy nem is fáj annyira, nem is fáj annyira. Kata ekkor rám parancsolt, hogy csomagoljak össze mindent, mert nemsokára megyek a gyerekágyas szobába. a kb. 10. kg-os bőröndöt kellett volna mozgatnom, nos, meg sem próbáltam. Lábbal valahogy kinyitottam, aztán állva dobáltam bele, amit tudtam. A becsukással meg megvártam a következő nővért. A mozgás lassúsága, a fáradtságom és a kialvatlanságom miatt kezdtem elveszíteni az időérzékemet, és alig tűnt fel, hogy 10 óra is elmúlt, mire új kórterembe mentem át.

Ott ismét öröm volt kipakolni. Ebédet kb. 2 órakor hoztak, óriási adag rizst egy sült csirkecombbal – nem cukorbetegnek való koszt. De azért ettem belőle pár falatot, hiszen majd két napja nem ettem semmit. Bendegúzt 11 óra körül hozták hozzám, és onnantól kezdve végig velem maradt.

A műtéti szándék bejelentését követően a férjem gyorsan összeszedte a csomagjaimat, megjelent az altató orvos, akivel megbeszéltük a gerincérzéstelenítést. Szóltam, hogy a vércukrom ismét alacsony, 3,2, erre is külön figyelni kellett a műét során. Tömören fogalmazva, hosszú volt a nap, előtte éjjel alig aludtam, és kimerültnek éreztem magam.

A beteghordó férfi egyből megjelent, lekapta a szemüvegemet, mondván, hogy arra nem lesz szükségem. Aki szemüveges tudja, hogy szemüveg nélkül nemcsak nem lát az ember, hanem nem is hall. Mert nem tudom, hogy hozzám szólnak-e, felém fordulva beszélnek-e, és ha idegen hang szól, azt sem tudom, hogy ki beszél. Hiába kértem, hogy maradjon rajtam a szemüveg, nem engedte. Majd gyorsan lekapta rólam a takarót, hálóinget, és ott álltam meztelenül a szülőszoba közepén. Egy lepedőt valahogy körém tekert, még rám is ripakodott, hogy fogjam már meg, nem kell mutogatnom magamat. Azt sem láttam, mit kell fognom!

Beballagtunk a műtőbe, ahol jó kis rock zene szólt, és végre kellemesen hűvös volt. A szülőszobán ugyanis a babák miatt 30 fok körül van a hőmérséklet. Az altató orvos beadta az injekciót, közben a kedves beteghordozó lenyomta a fejem a térdem közé, már amennyire a pocakom engedte. Elég durva fickó volt! A bal karomba a branülbe bekötöttek még mindenfélét, a jobb karomat meg odaszíjazták a műtőasztalhoz. A férjem is megjelent nemsokára, a fejem mögé ültették, így fölém hajolva tudott hozzám beszélni. Pár perc múlva az altató orvos szólt, hogy már kint is a baba feje! Olyan gyorsan történt, pár perce kezdődött csak a műtét. Egyszer csak hallottam, hogy felsírt a baba, és az arcom előtt lévő paraván fölött felmutatták Bendegúzt egy pillanatra. Alulnézetből láttam csak, a golyóit és a talpát. Meg szemüveg nélkül ugye… Aztán a férjem kiment a babával, a műtét pedig folytatódott. Egyszer csak közölték, hogy vége, lebontották a paraván. Az orvosom odajött hozzám, megkérdezte, milyen volt. Csak annyit mondtam, gyors. Erre nevetett, és az altatóorvos után szólt, hogy jöjjön vissza, folytassuk még egy kicsit. A műtét maga 50 perc volt, Bendegúz 18 óra 38 perckor született.

Tudom, az orvosoknak ez csak munka, de nagyon rosszul esett, hogy amikor fel kellett másznom a műtőasztalra, a betegkísérő férfi rángatta le rólam a lepedőt. Az orvosom meg is jegyezte, hogy nem baj, most úgy is nagy divat a tóga-party. Biztos én voltam túl érzékeny, de szerintem egy 13 órán át vajúdó nőnek nem kellene így beszólni, kicsit megalázónak éreztem. Az is meglepő volt, hogy amikor az orvosom a műtőben volt már, a rock zene ütemére rázta a kezét, és azon morfondírozott, hogy vajon ki énekli a számot, mert a hangja nagyon hasonlít Amy Winehouse-ra, de nem ő az. A műtét közben meg arról beszélgetett a két orvos, hogy a Baumax-ban vagy a Bricostore-ban olcsóbb-e egy adott típusú kocsibeálló faépítmény.

A paraván lebontása után a beteghordozó a hasamra tette a két karomat, és meglepődve állapítottam meg, hogy eltűnt a 9 hónap alatt már jól megszokott pocakom. Erre velős megjegyzés jött a „kedves” betegkísérőtől, hogy ne aggódjak, maradt ott azért elég nagy pocak. Erre mondják, a stílus maga az ember… A kísérő áttett egy másik ágyra, és a műtőből az őrző részlegbe gurított. Útközben felvettük a nagyobbik bőröndömet, melyet elegánsan a lábamra tett mondván, hogy úgysem érzem a súlyát.

A férjem a műtő ajtajában várt már civil ruhában, és végre tudtunk pár szót váltani a babáról. Az első szava az volt, hogy nagyon éhes lehetett Bendegúz, mert ahogy kivették a pocakomból, szinte egyből elkezdte mohón szopni az egyik ujjacskáját.

Október 25-én reggel 5 órakor egy szál hálóingben és két nagy bőrönddel álltam a szülőszoba ajtajánál. Az „átadás” gyorsan megtörtént, és egy szülésznő vett kezelésbe. A nagyobbik, gyermekágyas táskát megőrzőbe tettük, a kisebbiket vittem magammal. A szülésznő megkérdezte, hogy van-e nálam Tena betét. Igennel válaszoltam, és kérdeztem, hogy 6 elég lesz-e. Egyből jött a válasz, hogy nem, így óriási pocakkal turkálnom kellett a többi betétért a kb. 15 kg-os bőröndben, miközben a szülésznő sürgetett. (7-kor lejárt a műszakja…)

Bár elvileg semmi nem kötelező, azonban én sem kerültem el a borotválást és a beöntést helyettesítő hashajtó kúpot. Amíg a kúp nem hatott, 15-20 percig továbbra is NST-t néztek, de most már egy olyan készülékkel, melynek 2 tappancsa volt, az egyik a baba szívhangját jelezte, a másik a méhösszehúzódásokat. A kúp két részletben hatott, utána villámgyors zuhanyzás, és vissza kellett feküdnöm a szülőágyra.

No, a szülőágy megérne egy külön posztot, azonban a lényeg annyi, hogy ezt a kényelmetlen fekvő alkalmatosságot a spanyol inkvizíció mesterei is megirigyelnék. Egyértelmű, hogy az volt a lényeg a formatervezésekor, hogy az orvosok és a szülésznők kényelmesen, gyorsan, hatékonyan férjenek a babához, a vajúdó nő pozíciója teljességgel irreleváns volt. Az alsó részén lyuk van, fekvőfelülete meg van törve, olyan magas, hogy úgy kell rá felmászni óriási pocakkal, megfordulni rajta lehetetlen. És ami a legrosszabb, pontosan az ember keresztcsontjára nehezedik a testsúly, mely már 9 hónapja sajog. Ráadásul az NST miatt oldalt fekve kell rajta feküdni, ami egész egyszerűen lehetetlen a megtört felülete miatt.

Hat óra után nem sokkal megérkezett a férjem, talpig beöltözve a kék apás ruhába. Jól állt neki, mondtam is, hogy úgy néz ki benne, mint valami menő sebész. Az osztályos orvos megvizsgált, továbbra is 4 cm-re volt nyitva a méhszáj. A vizsgálatról annyit, hogy az orvos egész egyszerűen kézzel felnyúl a hüvelyen keresztül egészen a méhig. Sőt, megállapította, hogy a baba koponyáját könnyen vissza tudja tolni az ujjával, azaz még nem nagyon ékelődött be Bendegúz a szülőcsatornába. Tömören: eléggé fájdalmas, de legalább nem túl hosszú vizsgálat. Ekkor szóltam a férjemnek, hogy én ezt nem fogom kibírni. Meg kell hagyni, elég rémült képet vágott…

Hat órakor bekötöttek egy speciális, cukoroldatot is tartalmazó infúziót, majd meg kellett mérnem a vércukromat és beadnom magamnak a szokásos adag inzulint. Természetesen ezt is a férjem segítségével tudtam csak, hiszen a szülőágyon szinte mozdulni sem lehetett, a bal oldalamon kellett feküdnöm az NST miatt, a bal karom nyújtva lelógott az ágyról a branül miatt (és zsibbadt), a keresztcsontom kimondhatatlanul fájt, és húzta a görcs mindkét lábamat (mint már kb. 2 hónapja folyamatosan).  

Fél hétkor az orvos egy kis csipesszel elcsípte a magzatburkot, és megindult a magzatvíz folyása. Mivel a szülőszobán sem fehérneműt, sem melltartót nem lehet viselni a hálóing alatt, az extra méretű Tena betétet egyszerűen csak az ember lába közé kell fogni: mozogjon, amerre csak akar. A magzatvíz erősen folydogált, meleg víznek éreztem. A szülőágyon a lepedő csupa vizes-véres lett, de ez rajtam kívül senkit nem zavart, hiszen én feküdtem benne. Ja, és az NST tappancsai miatt (melyek folyamatosan a pocakomon voltak), a hálóingemet a mellemig fel kellett húznom, szegény férjemnek kellett folyton igazgatnia a takarót rajtam, hogy ne látszódjék ki mindenem.

Hét órakor megérkezett a saját orvosom, és elindította a méhösszehúzódásokat okozó oxytocin injekció adagolását. A bal vénámba bekötött branülbe kötötték be az automatikus oxytocin pumpa adagolóját is, 1-es fokozaton kezdtünk. Az NST monitorján tudtuk követni a méhösszehúzódások erősségét (TOCO), 1-30 között gyenge, 31-60 között közepes, 61-100 között erős a fájás. Magam ugye éreztem a méhösszehúzódásokat, de a férjem leginkább a monitort figyelte, hogy a baba szívhangja a megfelelő 120-160-as tartományon belül van-e, és hogy hogyan alakulnak az összehúzódások.

Kb. egy órát kellett várnunk az első érdemi, 10-15 értékű fájásra, 8-9 óra között szépen jöttek a gyenge kis fájások, de nem voltak túl gyakoriak. 9 körül már éreztem, hogy kezdek rosszul lenni az alacsony vércukor szint miatt, így leállították az oxytocint, és fél órán keresztül ismét cukros infúziót kaptam. Fél tíztől újból oxytocin, de el kellett telnie úgy 30-40 percnek, mire ismét hatni kezdett, és jöttek a fájások. Közben az orvosom be-benézett hozzám, megnézte az NST és TOCO görbéket, és emelte az oxytocint 3-as, majd 5-ös, majd 7-es fokozatra. Jöttek is már 30, 40, 50 erősségű fájások, de nem túl sűrűn és nem rendszeresen.

Délben természetesen ismét inzulint kellett beadnom, és ezért megint oxytocin helyett cukros infúzió jött, de most egy órán keresztül. Kis szünet a fájásokban. Egy órakor azonban a dokim visszavett az oxytocin dózisából, és 7-es helyett 5-ös dózisban kezdtük újra, és megint várni kellett kb. félórát, hogy újra kezdődjenek a fájások. Később ismét emeltünk a dózison egészen 10-es adagra. A fájások jöttek egész sűrűn, és már előfordult egy-egy 60 erősségű is. Valahogy azonban úgy éreztem, hogy bármennyire is fáj egy-egy méhösszehúzódás, ez még sem közel sem olyan intenzitású, hogy ettől megszüljek.

Fél háromkor megvizsgált az orvosom, csak csóválta a fejét, hogy nem tágult tovább a méhszáj, és közölte, hogy át kell mennem a megfigyelőbe, mert kell másnak a szülőszoba, aki előrébb tart a vajúdásban. A férjemnek emiatt ki kellett mennie az apás öltözőbe várakozni, azt mondták, hogy kb. egy óra múlva jöhetek vissza a szülőszobába. Az orvosom közölte, hogy úgy fél négy-négy óra tájékán tehát visszakerülök, és szerinte műteni kell. Számomra nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy a megfigyelőben fotelágyon kellett feküdni, mely enyhülést adott, sőt, egy gyors zuhanyra is futotta az időmből. A megfigyelő tömve volt vajúdókkal, még pót-fotelt is kellett behozni. Az oxytocin már 12-15 adagban ment, a fájások azonban kezdtek leállni, sőt Bendegúz szívhangja is kezdett szakaszosan nagyon alacsonnyá válni. Pár szót tudtam váltani a többi kismamával a megfigyelőben, mindenki 2-4 dózisban kapta az oxytocint, és nem győztek nyögni a fájdalomtól. No, ekkor már biztos voltam abban, hogy ez a szülés nem az a szülés, amiről én álmodtam. Háromkor újból leállt az oxytocin és helyette jött a cukros infúzió, így kezdődött elölről a húzd meg – ereszd meg játszma.

Négy óra körül a részlegvezető főorvos is megvizsgált, közölte, gyönyörűen ki vagyok tágulva 4 cm-re, menni fog ez a szülés. Ja, csak ő azt nem tudta, hogy már 3 hete 4 cm-es a méhszáj nyitottsága, és mindez nem az oxytocintól van. Amikor a saját orvosom két műtét között benézett hozzám, konzultált a részlegvezető főorvossal, aki elég durva hangnemben közölte velünk, hogy „oxytocin kell ennek, nem infúzió”, és hagyta, hogy tovább küzdjek.

Négy óra után nem sokkal visszamentem egy másik szülőszobába, és oda ismét jött a férjem is. Elég rémült és elcsigázott volt, ő ugye nem tudta, hogy miért kellett ilyen sokáig várakoznia. Az oxytocin már 18-as fokozaton ment, fájások voltak, de kibírtam. Bendegúz kezdett egyre többet rúgni, de az ő szívhangja is rendben volt. Antibiotikum injekciót kaptam, hogy Bendegúz ne kapjon el fertőzést, hiszen a magzatvíz már gyakorlatilag elfolyt. (A steril magzatvíz védi a babát a fertőzésektől, a nyitott magzatburok miatt azonban a kórokozók akadálytalanul elérik őt is.)

Mivel Bendegúz sokáig farfekvéses volt, csak a 35. hét tájékán került szóba, hogy természetes úton is szülhetek. Sokáig úgy voltam, hogy a császármetszés nekem könnyebb lesz, a babának is nagyobb biztonságot jelent, hiszen a szülés közben könnyen oxigénhiány léphet fel. Ismertem az ellenérveket, miszerint sokkal nehezebb a szülés után a műtétesek sorsa, sokkal nagyobb a fájdalom, nehéz a mozgás, a tejtermelés is 4-5 nap múlva indul csak be.

A legfontosabb érv számomra azonban mégis az volt, hogy aki rendesen szül, annak egyből odaadják a babát a szülést követően, és a meztelen mellkasára fektetheti. Ezzel szemben a műtéteseknél elviszik orvosi vizsgálatra és megfigyelésre a babát, így 4-8 óra múlva kapja meg az anya a gyermekét. És ezt nagyon nem szerettem volna. Arra gondoltam, hogy szegény kicsikém kilenc hónapig a pocakomban volt, megszokta a testem közelségét, a szívem dobogását, és mennyire rémisztő lehet neki a kórház közege, ráadásul a szülés nehézségei után. Biztosan szüksége van rám, így nem szabad megengedni azt a luxust, hogy több órát magára hagyatva várakozzék egy melegen tartó pultban! Ráadásul az újszülöttek első órája rendkívül éber, és ezt ki kell használni a testi kontaktus létrehozására, a baba szeretgetésére.

A férjemmel megbeszéltük, hogy végig mellettem lesz a szüléskor, ő vágja el a köldökzsinórt rendes szülésnél. Császármetszés esetén pedig mindenhová követi a babát a megszületése után, én egyedül is elég leszek a műtőben.

Október 20-án, csütörtökön tudtam meg, hogy szombaton, 22-én be kell feküdnöm a kórházba, és hamarosan megkezdjük a szülést. 18-án, kedden 4-5 óra időtartamú erős jóslófájásaim voltak, a méhszáj már 2 ujjnyira ki volt nyílva. (A szüléshez mintegy 5 ujjnyi tágulás kell, azaz nagyon örültem, hogy a 40%-án már túl vagyok.) Csütörtökön és pénteken még gyorsan elintéztem a fodrászt, kozmetikust tudván, hogy egy jó darabig úgysem jutok el hozzájuk.

A két táska már régóta össze volt készítve, külön a szülőszobás és külön a gyermekágyas táska. Arra már nem volt erőm, hogy újracsomagoljam őket, csak pár plusz holmit beletuszkoltam, melyekre a szülés előtti napokban lehet szükségem. Később ez aztán meg is bosszulta magát, semmit nem találtam a kórházban, a szülés után pedig mozogni is alig tudtam, így az állandó turkálás nagy nehézséget jelentett.

Szombaton aztán nekiindultunk a férjemmel. Először NST-re kellett mennem, Bendegúz persze nem nagyon akart mozogni, közel 40 perces felvétel készült róla. Az orvosom jó hosszan vette fel az adataimat, így nyolctól fél tizenkettőig tartott, hogy ágyat kapjak a kórházban. A férjem végig velem volt, cipelte a bőröndöket, kicsomagolt.

Négy ágyas szobába kerültem a terhespatológián. Kedves kismamák vettek körül, mindegyikük szült már, megnyugtató volt a jelenlétük. A dokim azt mondta, hogy a hétfői osztályos konzíliumon döntenek a szülésemről, és várhatóan kedden vagy szerdán megindítják a szülést a magzatburok megrepesztésével. Vasárnap este az orvosom megvizsgált még egyszer, továbbra is 2 ujjnyira volt nyitva a méhszáj, a szövete nagyon jó lágy volt, így bíztatott, hogy nincs akadálya a rendes szülésnek. Még egy utolsó ultrahangot néztünk a babáról, a súlyát ekkor 3500-3700 gramm közé tette.

Hétfőn aztán megvizsgált egy másik orvos is, ő mondta ki a végső szót, hogy kedden reggel 6-kor indítják meg a szülést. Azért ilyen korai időpontban, mert akkor kell az inzulint beadnom, és az egész szülési folyamatot az inzulin adagolásához igazítják.

Gyorsan értesítettem mindenkit, akit csak tudtam, hogy 25-én bekövetkezik a várva várt esemény. Persze hoztam a formámat, a mobilom 24-én este beleesett a vizes pohárba, így nem tudtam használni… Este még odaadtam a férjemnek, hogy próbálja meg kiszárítani, hátha rendbe jön. Hétfőn 18 óra után már nem ehettem, nem ihattam, készültem a szülésre. A férjem este még megvásárolta az „apás ruhát”, melyet viselnie kell majd a szülőszobán mellettem.

Úgy éreztem, lélekben felkészültem a szülésre, bár a jóslófájások elmaradtak. Azzal biztattam magam, hogy legfeljebb 24 órát kell kibírnom, azalatt biztosan megszületik a baba, és bármilyen fájdalmaim is lesznek, a 24 órához tudok majd viszonyítani, hogy maximum mennyi van még hátra.

2011. október 11.

Szóval, érdemben is írok a vizsgálatról.

Bendegúz szívhangja rendben volt, megint 140 körül mozgott a frekvenciája. A nagy mozgásoknál most csak 160 körülire emelkedett a szívverése a múltkori 180-nal szemben. De ez teljesen jó érték.

Az MRT (magzatmozgást regisztráló táblázat) adatai is jók, pedig Bendegúz általában csak 30 perc alatt mozogja le a 10-et, nem pedig negyed óra alatt. (A védőnőmet többször is kérdeztem erről, ő mindig azt mondja, hogy óránként egyszer kell éreznem a mozgást.)

Az ultrahang alapján a baba 2700 grammos (a 38. héten 3200 gramm a jellemző), még mindig koponyavégi fekvésű, sőt, szépen beilleszkedett a feje a medencébe. Ezt egyrészt érzem is, másrészt Bendegúz - vagyis a természet - tudja a dolgát. Az orvosom szerint elvben nincs akadálya a természetes szülésnek!

Az UH-os méretek azonban kicsit elgondolkodtatóak. Szerintem elég pontatlanok lehetnek, mert az elmúlt három hétben össze-vissza változtak. Vagy a baba nő-fogy?

Halántéktávolság (BPD)

szeptember 16.: 85 mm

szeptember 30.: 88 mm

október 11.: 88 mm

A nagykönyv szerinti mérete a 38. héten 93 mm (87-99 közötti elfogadott).

Has átmérője (AD)

szeptember 16.: 88 mm

szeptember 30.: 84 mm

október 11.: 98 mm

A nagykönyv szerinti mérete a 38. héten 109 mm (97-120 közötti elfogadott).

Combcsont hossza (FL)

szeptember 16.: 64 mm

szeptember 30.: 71 mm

október 11.: 68 mm

A nagykönyv szerinti mérete a 38. héten 73 mm (67,5-78,5 közötti elfogadott).

Szerintem a fenti adatokból is kitűnik, hogy átugrottunk pár hetet, és valójában kisebb a baba a korához képest. Először az első trimeszterben volt egy egy hetes ugrás (a 6. hét után egyből a 8. jött), meg most nemrégiben a 35. után a 37. jött. Lehet, hogy ebben a két hétben van a kutya elásva?

A lényeg, hogy Bendegúz jól van! Holnap irány a diabetológia, holnapután vérvétel, azután pedig újból NST. Így pihenjen a kismama!

Az orvosom előre szólt, hogy csütörtökön és pénteken nem lesz elérhető, így majd igyekszem nem akkor szülni.

Csíkos Carnaroli

2011. október 11.

Húúú, nem is tudom, hol kezdjem. Ott, hogy a magyar egészségügy helyzete kétségbeejtő? Hogy egyszerűen nincs orvos, és emiatt fél napokat kell várni egy 10 perces vizsgálatra?

Szóval, ma reggel 6.45-kor jelentkeztem az NST-re, 2. sorszámmal. Persze, hogy a bennfentes kismamák soron kívül beelőztek, végül is csak 35 percet kellett várnom az NST-re. Utána további várakozás az orvosra, aki kiértékeli a leletet, mert amíg az orvos nem látta, addig a kezembe sem adják az eredményt. (Csak megjegyzem, hogy szerintem ez a gyakorlat ellenkezik az egészségügyi törvényben rögzített önrendelkezési joggal.)

Várunk-várunk, halványan azért él a remény, hogy a 8 órakor kezdődő osztályos vizit előtt le tud szaladni az orvos pár leletet értékelni. De nem így történik. A húgyhólyag egyre jobban feszül, elmenjek-e a mosdóba vagy sem? Mert ha elhagyom az ambulanciát, biztos, hogy egyből betoppan az orvos. Végül győz a természet, irány a mellékhelyiség. A műveletet lezavarom másfél perc alatt, ami nagy szó, mert a nagy pocakos kismamák egyszerűen csak bepréselődni tudnak a szűk vécéajtó-nyíláson. (Mint később megtudom a profi kismamáktól, a mozgássérült mosdó pont megfelelő méretben...)

Mire visszaérek az ambulanciára, természetesen elfoglalják a helyemet, úgyhogy állva folytatódik a maratoni várakozás. Orvos továbbra sincs az osztályon.

8.48-kor kiszól egy nővér, hogy az én orvosom éppen műt, úgyhogy aki rá vár, annak még sokáig kell várakoznia, vagy esetleg jön majd egy másik doki, az értékeli a leletét. Szuper hír!!! A lényegen nem változtat, mert a lelet és a kiskönyv bent van az orvosi asztalon, elmenni előbb úgy sem lehet.

A nővér infója tévesnek vagy elterelő műveletnek bizonyult, mert kb. 10 perc múlva megjelenik az orvosom a folyóson, és szép sorban behívja a betegeit. Minél nagyobb a pocak, annál előbb bejutsz.

A dokival pár perc alatt megbeszélünk mindent, és búcsúzóul elküld még ultrahangra, megkér, hogy húzzak csak szépen sorszámot oda is. És igen, 9.20-ra már óriási tömeg gyűlt össze az UH-ra. Újból várok.

Az UH nem halad, 10.40-ig nem hívnak be senkit. Kezdek izgulni, hogy mi legyen, mert 10.30 körül kellett volna beadnom az inzulint, aztán ennem. Nálam meg sem injekció, sem étel... Nem baj, biztatom magam, szőlőcukor mindig lapul a táskámban, majd figyelek a hypoglükémia első jeleire.

És akkor beindul az UH... Mint kiderül, az orvos műtött egyet közben, ezért állt a sor több, mint egy órát. És hogy a lemaradást behozza, a doktor rohamtempóban készíti az UH felvételeket.

Amikor behívnak, a nővér erélyes hangon kérdőre von, hogy a 38. héten ugyan miért kell engem ultrahangozni. Szerencsémre, a kezelőorvom volt beosztva ultrahangozni, így elég volt csak annyit mondanom, hogy a doktor úr kérte. A vizsgálat pár perc alatt befejeződik, és én 11 órakor örömmel hagyom el a kórházat.

Csíkos Carnaroli

2011. október 7.

Ma volt a második NST vizsgálat. A baba szívhangja szabályos volt nyugalmi állapotban, de most nem az eddig megszokott átlagos 140-es frekvenciát hozta, hanem csak a 130-asat. Tudom, 120-ig teljesen jónak számít az érték, de azért kicsit aggódom, hogy egy hét alatt ennyit lassult a szívverése.

A mozgások során teljesen normális módon 170 körüli volt a szívverése, ez is jó értéknek számít. Az azért érdekes, hogy a vizsgálat vége felé, szintén mozgás során megszakadt a görbe, és 80-as értéket mutatott. Persze amíg a dokim rendben találta ezt a leletet, addig én minek aggódjam?!

Mostantól már heti két alkalommal, kedden és pénteken is kell mennem NST-re, az esti magzatmozgást meg továbbra is regisztrálnom kell a korábban kapott táblázatba.

A szülészem most egyértelműen megerősítette, hogy "egy hetet átugrottunk", és a 36. helyett a 37. hétben vagyunk. Szóval, nagyon közeleg a várva várt időpont.

A munkahelyi dolgaim nagy részét befejeztem, apróbb simítások vannak már csak hátra. Itthon persze még lenne millió tennivaló, de könnyen túlteszem magam azon, ha ezek el is maradnak a szülés miatt.

És a legjobb hír: a baba a 37. héttől már nem számít koraszülöttnek!

Csíkos Carnaroli

2011. október 5.

Az első NST alkalmával kaptam a kezelőorvosomtól egy "Magzatmozgást Regisztráló Táblázat" elnevezésű iratot, röviden MRT-t. A táblázatba a 35. héttől kezdve kell bejegyezni a baba mozgásának az időpontját. Az instrukciók szerint minden nap 17 órától kényelmesen bal oldalra kell feküdni, számolni a baba mozgásait. A 10. mozgás időpontját kell bejelölni.

Ezen azért eléggé meglepődtem. Oké, a 36. héttől már illendő táppénzes állományba vonulni vagy szülési szabadságra menni, de mi garantálja, hogy a kismama pont ráér 17 órától? És ki tudja, meddig kell figyelni, hogy meglegyen a 10. mozgás? Nekem pont 17 órakor kell vacsoráznom, így fel voltam háborodva az MRT követelményein.

No, sebaj, az első nap kicsit később - no jó, 19 órától kezdtem a magzatmozgások számolását. Vagyis kezdtem volna, mert kb. 19.05-kor már aludtam, a férjem ébresztett 21.15-kor... Erről ennyit. A második nap el is felejtettem, mi a kötelességem, a harmadik nap meg úgy voltam vele, hogy 18 óra előtt jönnek hozzám a testvéremék, inkább gyorsan összepakolok. Rossz anya leszek!

De a 4. nap nekiálltam 17 órakor a számolásnak, inkább csúsztattam a vacsora időpontját. És lám, már az első negyed órában megvolt a 10 mozgás! És másnap is!

Egyelőre itt tartok, remélem, lesz kitartásom, erőm ahhoz, hogy még erre is koncentráljak.

Csíkos Carnaroli

2011. október 5.

Az első NST után tehát ultrahang vizsgálatra kellett mennem, mivel a  36. héten kötelező. Gondoltam, ez a pár nap nem számíthat, hiszen "csak"  35. hét péntekje van.

Hála Istennek, a baba megfordult, most már fejjel lefelé várja, hogy megérkezzék, így ez az akadály elhárult a természetes szülés elől. A kórházi ultrahangos készülék sokkal precízebb a szülészem magánrendelőjében lévőnél, így nem lepődtem meg, hogy a baba méretei kicsit máshogyan alakulnak az előző, 33. heti ultrahanghoz képest.

Most ugyanis a BPD (halántékok távolsága) 88 mm, a 33. héten 85 mm volt.

AD, vagyis a pocak átmérője 84 mm, ez a 33. héten már 88 mm volt. Vagyis vagy fogyott Bendegúz, vagy a készülék korábban nem pontosan mért.

A combcsontja a két héttel korábbi 64 mm-ről 71 mm-re nőtt.

Szóval, minden rendben Bendegúzzal.

Amikor hazaértem, és alaposabban megnéztem a kapott leleteket, akkor vettem csak észre, hogy mind a kezelőorvosom, mind az UH-t végző orvos 36. hetet írt a leletre, nem pedig 35. hetet. Lehet, hogy mégis az elsőnek megadott október 22-i terminus lesz a jó?

Csíkos Carnaroli