A papírokat gyorsan aláírtam, és csak át kellett sétálnom a műtőbe. Az első szülésemmel ellentétben most rajtam maradhatott a szemüveg, így láttam, hogy mennyire rozsdás a szellőző és a műtőasztal lába. A séta azonban nem volt egyszerű, mivel becsípődött az ideg, és nem tudtam rálépni bal lábamra, úgy ugráltam végig a fal mellett. Biztos nem lehettem túl bizalomgerjesztő, mert még a szülészem is megkérdezte, hogy el tudok-e menni a műtőig.
A műtőben már gyorsan zajlottak az események, mindenki rutinosan tette a dolgát. A gerincérzéstelenítéstől most először féltem, rettegtem, hogy baj lesz a porckoronggal. Erre tett rá egy lapáttal az ellenszenves altatóorvos, úgyhogy az első 10-15 percben picit pánikhangulatom volt. A szívem majd kiugrott a helyéről, annyira vert, de a kérdésemre az altatóorvos csak azzal nyugtatott, hogy a 180-as vérnyomás ilyenkor “még belefér”.
Aztán szinte azonnal éreztem, hogy most nyomják ki belőlem Hajnit, majd az orvosom a maszk alatt mosolyogva mutatja fel a síró babát. “Úristen, milyen kicsi!” - szóltam mosolyogva, és már vitték is el, de abban a pillanatban megdöbbenés és határtalan szerelem öntött el. Igen, másodszor is megtörtént a csoda, nemcsak várandós lettem, hanem itt is van a kis Hajnalka! A férjem ment a baba után a fényképezővel, én meg átadtam magam a megnyugvásnak.
Olyan furcsán sokáig tartott a műtét számomra. Aztán egyszer csak éreztem, hogy a lekötözött jobb kezemen folyik végig a meleg vérem. A másik műtő orvos, egy doktornő, kiabált a műtősfiúnak, hogy hozza vissza a szívót, mert nem akar elállni a vérzés. Igyekeztem nem ezzel törődni, hanem arra koncentráltam, hogy mindjárt vége, és megkapom Hajnit. Valahogy teljesen biztos voltam abban, hogy jól van, semmi baja nem lehet, hogy úgy tökéletes, ahogy van. Ez az érzés vele kapcsolatban hónapok múltán is megmaradt - amikor írom e sorokat. Úgy érzem, hogy ő roppant erős, őt nem érheti baj. Hiszen ha ilyen kalandos volt a fogantatása, és a várandóság alatt ennyi viszontagságon átesett, akkor csak igazi győztes lehet!
A gondolataimból és az örömmámorból az zökkentett ki, hogy a doktornő ingerülten szólt a műtősfiúnak, hogy: “Mosson már fel a lábam alatt! Nem látja, hogy elcsúszok a véren?” Egy pillanatra megdöbbentem, de meglepő módon semmi negatív gondolatom nem volt. Csak vártam. Megkértem az orvosomat, hogy mutassa meg a méhlepényt, de már elvitték. Azt mondta, teljesen jó volt még. (Azaz, feleslegesen hoztuk előre a szülést, de ezt kívülről nem lehetett látni.)
Szóltam az orvosomnak, hogy ha lehet, kérek egy kis zsírleszívást, mire ő komolyan azt felelte, hogy megtette már. Sőt, a várandósság alatt kialakult köldöksérvbe is tesz pár felszívódó öltést, egy darabig kitart. Hosszú volt a műtét, picivel több, mint egy órás. De az jó volt, hogy nem késő este volt, hanem kora délelőtt, minden könnyebbnek tűnt. Vagy csak a rutin tette?
