Október 25-én reggel 5 órakor egy szál hálóingben és két nagy bőrönddel álltam a szülőszoba ajtajánál. Az „átadás” gyorsan megtörtént, és egy szülésznő vett kezelésbe. A nagyobbik, gyermekágyas táskát megőrzőbe tettük, a kisebbiket vittem magammal. A szülésznő megkérdezte, hogy van-e nálam Tena betét. Igennel válaszoltam, és kérdeztem, hogy 6 elég lesz-e. Egyből jött a válasz, hogy nem, így óriási pocakkal turkálnom kellett a többi betétért a kb. 15 kg-os bőröndben, miközben a szülésznő sürgetett. (7-kor lejárt a műszakja…)
Bár elvileg semmi nem kötelező, azonban én sem kerültem el a borotválást és a beöntést helyettesítő hashajtó kúpot. Amíg a kúp nem hatott, 15-20 percig továbbra is NST-t néztek, de most már egy olyan készülékkel, melynek 2 tappancsa volt, az egyik a baba szívhangját jelezte, a másik a méhösszehúzódásokat. A kúp két részletben hatott, utána villámgyors zuhanyzás, és vissza kellett feküdnöm a szülőágyra.
No, a szülőágy megérne egy külön posztot, azonban a lényeg annyi, hogy ezt a kényelmetlen fekvő alkalmatosságot a spanyol inkvizíció mesterei is megirigyelnék. Egyértelmű, hogy az volt a lényeg a formatervezésekor, hogy az orvosok és a szülésznők kényelmesen, gyorsan, hatékonyan férjenek a babához, a vajúdó nő pozíciója teljességgel irreleváns volt. Az alsó részén lyuk van, fekvőfelülete meg van törve, olyan magas, hogy úgy kell rá felmászni óriási pocakkal, megfordulni rajta lehetetlen. És ami a legrosszabb, pontosan az ember keresztcsontjára nehezedik a testsúly, mely már 9 hónapja sajog. Ráadásul az NST miatt oldalt fekve kell rajta feküdni, ami egész egyszerűen lehetetlen a megtört felülete miatt.
Hat óra után nem sokkal megérkezett a férjem, talpig beöltözve a kék apás ruhába. Jól állt neki, mondtam is, hogy úgy néz ki benne, mint valami menő sebész. Az osztályos orvos megvizsgált, továbbra is 4 cm-re volt nyitva a méhszáj. A vizsgálatról annyit, hogy az orvos egész egyszerűen kézzel felnyúl a hüvelyen keresztül egészen a méhig. Sőt, megállapította, hogy a baba koponyáját könnyen vissza tudja tolni az ujjával, azaz még nem nagyon ékelődött be Bendegúz a szülőcsatornába. Tömören: eléggé fájdalmas, de legalább nem túl hosszú vizsgálat. Ekkor szóltam a férjemnek, hogy én ezt nem fogom kibírni. Meg kell hagyni, elég rémült képet vágott…
Hat órakor bekötöttek egy speciális, cukoroldatot is tartalmazó infúziót, majd meg kellett mérnem a vércukromat és beadnom magamnak a szokásos adag inzulint. Természetesen ezt is a férjem segítségével tudtam csak, hiszen a szülőágyon szinte mozdulni sem lehetett, a bal oldalamon kellett feküdnöm az NST miatt, a bal karom nyújtva lelógott az ágyról a branül miatt (és zsibbadt), a keresztcsontom kimondhatatlanul fájt, és húzta a görcs mindkét lábamat (mint már kb. 2 hónapja folyamatosan).
Fél hétkor az orvos egy kis csipesszel elcsípte a magzatburkot, és megindult a magzatvíz folyása. Mivel a szülőszobán sem fehérneműt, sem melltartót nem lehet viselni a hálóing alatt, az extra méretű Tena betétet egyszerűen csak az ember lába közé kell fogni: mozogjon, amerre csak akar. A magzatvíz erősen folydogált, meleg víznek éreztem. A szülőágyon a lepedő csupa vizes-véres lett, de ez rajtam kívül senkit nem zavart, hiszen én feküdtem benne. Ja, és az NST tappancsai miatt (melyek folyamatosan a pocakomon voltak), a hálóingemet a mellemig fel kellett húznom, szegény férjemnek kellett folyton igazgatnia a takarót rajtam, hogy ne látszódjék ki mindenem.
Hét órakor megérkezett a saját orvosom, és elindította a méhösszehúzódásokat okozó oxytocin injekció adagolását. A bal vénámba bekötött branülbe kötötték be az automatikus oxytocin pumpa adagolóját is, 1-es fokozaton kezdtünk. Az NST monitorján tudtuk követni a méhösszehúzódások erősségét (TOCO), 1-30 között gyenge, 31-60 között közepes, 61-100 között erős a fájás. Magam ugye éreztem a méhösszehúzódásokat, de a férjem leginkább a monitort figyelte, hogy a baba szívhangja a megfelelő 120-160-as tartományon belül van-e, és hogy hogyan alakulnak az összehúzódások.
Kb. egy órát kellett várnunk az első érdemi, 10-15 értékű fájásra, 8-9 óra között szépen jöttek a gyenge kis fájások, de nem voltak túl gyakoriak. 9 körül már éreztem, hogy kezdek rosszul lenni az alacsony vércukor szint miatt, így leállították az oxytocint, és fél órán keresztül ismét cukros infúziót kaptam. Fél tíztől újból oxytocin, de el kellett telnie úgy 30-40 percnek, mire ismét hatni kezdett, és jöttek a fájások. Közben az orvosom be-benézett hozzám, megnézte az NST és TOCO görbéket, és emelte az oxytocint 3-as, majd 5-ös, majd 7-es fokozatra. Jöttek is már 30, 40, 50 erősségű fájások, de nem túl sűrűn és nem rendszeresen.
Délben természetesen ismét inzulint kellett beadnom, és ezért megint oxytocin helyett cukros infúzió jött, de most egy órán keresztül. Kis szünet a fájásokban. Egy órakor azonban a dokim visszavett az oxytocin dózisából, és 7-es helyett 5-ös dózisban kezdtük újra, és megint várni kellett kb. félórát, hogy újra kezdődjenek a fájások. Később ismét emeltünk a dózison egészen 10-es adagra. A fájások jöttek egész sűrűn, és már előfordult egy-egy 60 erősségű is. Valahogy azonban úgy éreztem, hogy bármennyire is fáj egy-egy méhösszehúzódás, ez még sem közel sem olyan intenzitású, hogy ettől megszüljek.
Fél háromkor megvizsgált az orvosom, csak csóválta a fejét, hogy nem tágult tovább a méhszáj, és közölte, hogy át kell mennem a megfigyelőbe, mert kell másnak a szülőszoba, aki előrébb tart a vajúdásban. A férjemnek emiatt ki kellett mennie az apás öltözőbe várakozni, azt mondták, hogy kb. egy óra múlva jöhetek vissza a szülőszobába. Az orvosom közölte, hogy úgy fél négy-négy óra tájékán tehát visszakerülök, és szerinte műteni kell. Számomra nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy a megfigyelőben fotelágyon kellett feküdni, mely enyhülést adott, sőt, egy gyors zuhanyra is futotta az időmből. A megfigyelő tömve volt vajúdókkal, még pót-fotelt is kellett behozni. Az oxytocin már 12-15 adagban ment, a fájások azonban kezdtek leállni, sőt Bendegúz szívhangja is kezdett szakaszosan nagyon alacsonnyá válni. Pár szót tudtam váltani a többi kismamával a megfigyelőben, mindenki 2-4 dózisban kapta az oxytocint, és nem győztek nyögni a fájdalomtól. No, ekkor már biztos voltam abban, hogy ez a szülés nem az a szülés, amiről én álmodtam. Háromkor újból leállt az oxytocin és helyette jött a cukros infúzió, így kezdődött elölről a húzd meg – ereszd meg játszma.
Négy óra körül a részlegvezető főorvos is megvizsgált, közölte, gyönyörűen ki vagyok tágulva 4 cm-re, menni fog ez a szülés. Ja, csak ő azt nem tudta, hogy már 3 hete 4 cm-es a méhszáj nyitottsága, és mindez nem az oxytocintól van. Amikor a saját orvosom két műtét között benézett hozzám, konzultált a részlegvezető főorvossal, aki elég durva hangnemben közölte velünk, hogy „oxytocin kell ennek, nem infúzió”, és hagyta, hogy tovább küzdjek.
Négy óra után nem sokkal visszamentem egy másik szülőszobába, és oda ismét jött a férjem is. Elég rémült és elcsigázott volt, ő ugye nem tudta, hogy miért kellett ilyen sokáig várakoznia. Az oxytocin már 18-as fokozaton ment, fájások voltak, de kibírtam. Bendegúz kezdett egyre többet rúgni, de az ő szívhangja is rendben volt. Antibiotikum injekciót kaptam, hogy Bendegúz ne kapjon el fertőzést, hiszen a magzatvíz már gyakorlatilag elfolyt. (A steril magzatvíz védi a babát a fertőzésektől, a nyitott magzatburok miatt azonban a kórokozók akadálytalanul elérik őt is.)
Az orvosom egyre gyakrabban nézett be hozzám egészen álmodozó tekintettel, majd 18.15-kor közölte, hogy a 18-as oxytocin dózistól egy elefánt is megszülne, itt meg „mosolyog a mama és mosolyog a baba szívhangja is”, azaz szerinte műteni kellene. Megvizsgált, a 13 órás vajúdás alatt fél cm-t tágult a méhszáj, azaz gyakorlatilag semmilyen eredményt nem hozott a nap. Szerinte talán további 5-6 óra kellene még ahhoz, hogy valami történjék, de nem tartja valószínűnek. A „kedves” részlegvezető főorvos is bejött, és rábólintott a műtétre.
