Október 20-án, csütörtökön tudtam meg, hogy szombaton, 22-én be kell feküdnöm a kórházba, és hamarosan megkezdjük a szülést. 18-án, kedden 4-5 óra időtartamú erős jóslófájásaim voltak, a méhszáj már 2 ujjnyira ki volt nyílva. (A szüléshez mintegy 5 ujjnyi tágulás kell, azaz nagyon örültem, hogy a 40%-án már túl vagyok.) Csütörtökön és pénteken még gyorsan elintéztem a fodrászt, kozmetikust tudván, hogy egy jó darabig úgysem jutok el hozzájuk.
A két táska már régóta össze volt készítve, külön a szülőszobás és külön a gyermekágyas táska. Arra már nem volt erőm, hogy újracsomagoljam őket, csak pár plusz holmit beletuszkoltam, melyekre a szülés előtti napokban lehet szükségem. Később ez aztán meg is bosszulta magát, semmit nem találtam a kórházban, a szülés után pedig mozogni is alig tudtam, így az állandó turkálás nagy nehézséget jelentett.
Szombaton aztán nekiindultunk a férjemmel. Először NST-re kellett mennem, Bendegúz persze nem nagyon akart mozogni, közel 40 perces felvétel készült róla. Az orvosom jó hosszan vette fel az adataimat, így nyolctól fél tizenkettőig tartott, hogy ágyat kapjak a kórházban. A férjem végig velem volt, cipelte a bőröndöket, kicsomagolt.
Négy ágyas szobába kerültem a terhespatológián. Kedves kismamák vettek körül, mindegyikük szült már, megnyugtató volt a jelenlétük. A dokim azt mondta, hogy a hétfői osztályos konzíliumon döntenek a szülésemről, és várhatóan kedden vagy szerdán megindítják a szülést a magzatburok megrepesztésével. Vasárnap este az orvosom megvizsgált még egyszer, továbbra is 2 ujjnyira volt nyitva a méhszáj, a szövete nagyon jó lágy volt, így bíztatott, hogy nincs akadálya a rendes szülésnek. Még egy utolsó ultrahangot néztünk a babáról, a súlyát ekkor 3500-3700 gramm közé tette.
Hétfőn aztán megvizsgált egy másik orvos is, ő mondta ki a végső szót, hogy kedden reggel 6-kor indítják meg a szülést. Azért ilyen korai időpontban, mert akkor kell az inzulint beadnom, és az egész szülési folyamatot az inzulin adagolásához igazítják.
Gyorsan értesítettem mindenkit, akit csak tudtam, hogy 25-én bekövetkezik a várva várt esemény. Persze hoztam a formámat, a mobilom 24-én este beleesett a vizes pohárba, így nem tudtam használni… Este még odaadtam a férjemnek, hogy próbálja meg kiszárítani, hátha rendbe jön. Hétfőn 18 óra után már nem ehettem, nem ihattam, készültem a szülésre. A férjem este még megvásárolta az „apás ruhát”, melyet viselnie kell majd a szülőszobán mellettem.
Úgy éreztem, lélekben felkészültem a szülésre, bár a jóslófájások elmaradtak. Azzal biztattam magam, hogy legfeljebb 24 órát kell kibírnom, azalatt biztosan megszületik a baba, és bármilyen fájdalmaim is lesznek, a 24 órához tudok majd viszonyítani, hogy maximum mennyi van még hátra.
