A műtéti szándék bejelentését követően a férjem gyorsan összeszedte a csomagjaimat, megjelent az altató orvos, akivel megbeszéltük a gerincérzéstelenítést. Szóltam, hogy a vércukrom ismét alacsony, 3,2, erre is külön figyelni kellett a műét során. Tömören fogalmazva, hosszú volt a nap, előtte éjjel alig aludtam, és kimerültnek éreztem magam.
A beteghordó férfi egyből megjelent, lekapta a szemüvegemet, mondván, hogy arra nem lesz szükségem. Aki szemüveges tudja, hogy szemüveg nélkül nemcsak nem lát az ember, hanem nem is hall. Mert nem tudom, hogy hozzám szólnak-e, felém fordulva beszélnek-e, és ha idegen hang szól, azt sem tudom, hogy ki beszél. Hiába kértem, hogy maradjon rajtam a szemüveg, nem engedte. Majd gyorsan lekapta rólam a takarót, hálóinget, és ott álltam meztelenül a szülőszoba közepén. Egy lepedőt valahogy körém tekert, még rám is ripakodott, hogy fogjam már meg, nem kell mutogatnom magamat. Azt sem láttam, mit kell fognom!
Beballagtunk a műtőbe, ahol jó kis rock zene szólt, és végre kellemesen hűvös volt. A szülőszobán ugyanis a babák miatt 30 fok körül van a hőmérséklet. Az altató orvos beadta az injekciót, közben a kedves beteghordozó lenyomta a fejem a térdem közé, már amennyire a pocakom engedte. Elég durva fickó volt! A bal karomba a branülbe bekötöttek még mindenfélét, a jobb karomat meg odaszíjazták a műtőasztalhoz. A férjem is megjelent nemsokára, a fejem mögé ültették, így fölém hajolva tudott hozzám beszélni. Pár perc múlva az altató orvos szólt, hogy már kint is a baba feje! Olyan gyorsan történt, pár perce kezdődött csak a műtét. Egyszer csak hallottam, hogy felsírt a baba, és az arcom előtt lévő paraván fölött felmutatták Bendegúzt egy pillanatra. Alulnézetből láttam csak, a golyóit és a talpát. Meg szemüveg nélkül ugye… Aztán a férjem kiment a babával, a műtét pedig folytatódott. Egyszer csak közölték, hogy vége, lebontották a paraván. Az orvosom odajött hozzám, megkérdezte, milyen volt. Csak annyit mondtam, gyors. Erre nevetett, és az altatóorvos után szólt, hogy jöjjön vissza, folytassuk még egy kicsit. A műtét maga 50 perc volt, Bendegúz 18 óra 38 perckor született.
Tudom, az orvosoknak ez csak munka, de nagyon rosszul esett, hogy amikor fel kellett másznom a műtőasztalra, a betegkísérő férfi rángatta le rólam a lepedőt. Az orvosom meg is jegyezte, hogy nem baj, most úgy is nagy divat a tóga-party. Biztos én voltam túl érzékeny, de szerintem egy 13 órán át vajúdó nőnek nem kellene így beszólni, kicsit megalázónak éreztem. Az is meglepő volt, hogy amikor az orvosom a műtőben volt már, a rock zene ütemére rázta a kezét, és azon morfondírozott, hogy vajon ki énekli a számot, mert a hangja nagyon hasonlít Amy Winehouse-ra, de nem ő az. A műtét közben meg arról beszélgetett a két orvos, hogy a Baumax-ban vagy a Bricostore-ban olcsóbb-e egy adott típusú kocsibeálló faépítmény.
A paraván lebontása után a beteghordozó a hasamra tette a két karomat, és meglepődve állapítottam meg, hogy eltűnt a 9 hónap alatt már jól megszokott pocakom. Erre velős megjegyzés jött a „kedves” betegkísérőtől, hogy ne aggódjak, maradt ott azért elég nagy pocak. Erre mondják, a stílus maga az ember… A kísérő áttett egy másik ágyra, és a műtőből az őrző részlegbe gurított. Útközben felvettük a nagyobbik bőröndömet, melyet elegánsan a lábamra tett mondván, hogy úgysem érzem a súlyát.
A férjem a műtő ajtajában várt már civil ruhában, és végre tudtunk pár szót váltani a babáról. Az első szava az volt, hogy nagyon éhes lehetett Bendegúz, mert ahogy kivették a pocakomból, szinte egyből elkezdte mohón szopni az egyik ujjacskáját.
