Szóval, az orvosom aznap ügyeletes volt, így a NST után egyből hozzá kerültem. A vérnyomásom 160/100 volt, vizelet szerencsére negatív, azaz nem volt benne fehérje. Meg sem vártam, hogy az orvos rápillantson a görbére, egyből elkezdetem mondani a panaszokat:
-160/100 vérnyomás a napi 3 x 2 Dopegyt ellenére
- a kezem és az arcom elkezdett dagadni
- alacsonyak a vércukor értékeim, még hypoglükémiám is volt
A főorvos azonnal felkapta a fejét, és kérdőn rám nézett, és annyit mondott: “Akkor ma?”. Lélegzetvételnyi szünetet sem várva egyből rávágtam, hogy: “Igen.” A főorvos azonnal szerette volna az osztályos felvételt elintézni, de mivel a csomagjaim otthon voltak, kikönyörögtem, hogy még hadd menjek haza. Főleg az inzulin összecsomagolása végett. Megígértem, hogy egy óra múlva ott leszek a férjemmel együtt. Mire azt a választ kaptam, hogy annyira azért nem kell sietnem, egyet műt még addig a doki.
Gyorsan felhívtam a férjemet, hogy készüljön. Otthon összecsomagoltunk, elbúcsúztam a kisfiamtól, és elindultunk. A férjemen ismét láttam, hogy mennyire ideges, rossz volt látni, hogy ennyire aggódik. Engem ugyanis valamilyen angyali nyugalom szállt meg, innentől kezdve TUDTAM, hogy már nem lehet baj, Hajninak jobb helye lesz kint, mint bent. Az oxigénhiányt nem kockáztathattam tovább.
Becipeltem a csomagokat a szülőszoba öltözőjébe, levetkőztem, megkaptam a kórházi műtétes egyenhálóinget. A férjem ekkor már nem volt velem, neki még külön kellett várakoznia.
A szülőszobán egy kedves szülésznő felvette az adatokat, ismerős volt az eljárás, nem volt olyan rég a fiam születése. Most már csak lány nevet kérdeztek tőlem, Bendegúz születésénél még fiú és lány nevet egyaránt kellett mondanom. Bevezettek egy szülőszobába, és fel kellett feküdnöm a szülőágyra a szívhang hallgatása végett. Ettől rettegtem, hiszen még mindig élénken élt az emlékezetemben a szülőágy gerinctörő kényelmetlensége. Kétszer is kértem a szülésznőt, hogy ne kelljen lefeküdnöm, majd arra, hogy felkelhessek, de nem lehetett. Szerencsére a férjem is megérkezett: teljesen kétségbeesett arccal. Próbáltam volna oldani a feszültséget, de a derekam kezdte megadni magát, pedig oldalt feküdtem.
A baba nem mocorgott most sem a pocakomban, az egyenletes szívhangon kívül nem volt emelkedés, csökkenés. Amikor végre levették a figyelőt, görbe derékkal másztam le a szülőágyról, és csak jajongtam. Kb. 45 percet kellett feküdnöm, de ezalatt becsípődött az ideg, és a bal lábamra nem tudtam ráállni. Abban bíztunk, hogy a műtét után jobb lesz.
Innentől aztán felgyorsultak az események. Egyszerre megjelent az orvosom, az altatóorvos, a műtős nővér, és a műtétes szülésznő, és mindenki egyszerre végzett mindent. Ismét fel kellett feküdnöm a szülőágyra, de ezúttal hanyatt, ami kb. a várandósság 15. hetétől már egyáltalán nem ment. A orvos kézzel megvizsgált, elég fájdalmas volt. Majd a nővér kb. mellkasól térdig leborotvált, közben az altatóorvos megkezdte a kötelező mondandóját.
Az aneszteziológus fickó külön jelenség volt, nem tudom más szóval illetni, mint fickó. Nyegle, hanyag, egzaltált, felsőbbrendűségéről meggyőződött, és annak hangot is adó orvos volt. Azzal kezdte, hogy ő egyben neurológus is, úgyhogy vegyem elő a gerincműtétem papírjait, mert idézem: “az idegsebész csak egy késes fickó”, aki könnyen ajánlgatja a császármetszést. De “az altatás az, amikor Mari néni dúdolgat egy dalt a gyereknek, az meg szépen elalszik rá. Ezzel szemben amit a köznyelv altatásnak hív, az narkózis, gyógyszermérgezés, és civilizált országban nem szülnek altatásban”. Elmondta, hogy az altatószer átmegy a méhlepénybe és a babába is, de mivel a baba nagyon kis tömegű, rá sokkal erősebben hat a szer. “Különben is, magának csak annyi a dolga, hogy a kellő információk és tájékoztatás birtokában felelős döntést hozzon”. Mindezt olyan kioktató, pimasz stílusban tette, hogy ha nem lettem volna neki kiszolgáltatva az elkövetkezendő pár órában, biztosan felvettem volna vele a verbális küzdelmet. Egyértelműen látszott rajta, hogy a gerincérzéstelenítésre akar rábeszélni, és elriasztani az altatástól, de kezdhette volna azzal is, hogy megkérdez. Ugyanis már eldöntöttük a férjemmel, hogy semmiképpen nem kérünk altatást. És a legfelháborítóbb az volt, hogy amíg feküdtem a szülőágyon, és a borotválás stb. zajlott szétterpesztett lábakkal, az altatóorvos le nem vette a szemét a nemi szervemről. Annyira zavart a nyílt bámulása, hogy inkább nem néztem rá beszéd közben, hiszen ő sem nézett a szemembe. (Amúgy meg a műtét időtartama alatt az érzéstelenítés után végig a mobilját nyomkodta és telefonált.)
