2012. 03. 05.
Hamarosan új szobatársakat kaptam, ők egy nappal később szültek, mint én. Velük már néha lehetett szót váltani, nem mintha a gyermekágyas részleg a csevegésről szólna. Azonban mindhárman első szülők voltunk, egymást kérdezgettük, vajon mit kell csinálni, és jól csináljuk-e, ki mit hallott az adott, elsősorban szoptatási témakörről.
Sajnos csak egyetlen újszülöttes nővér volt a kb. 50 babára, így nem volt könnyű kiharcolnom, hogy segítsenek annak kiderítésében, hogy Bendegúz miért csak 1-1 percig szopizik a kívánatos 15-20 perc helyett. Mivel a nővérek is váltották egymást, többféle választ kaptam:
- próbálkozzék anyuka kitartóan,
- azért köpi ki a cicit, mert nem jön belőle tej,
- örüljön inkább, hogy ennyit alszik a baba, addig sem üvölt,
- nem jó technikával helyezem mellre,
- vegyek bimbóvédőt, azzal menni fog stb.
A lényeg, hogy nekem kellett erővel beletuszkolnom a mellemet Bendegúz szájába, mert egyre kevésbé akart szopizni. Hiába olvastam, hogy az újszülöttek milyen erős szopóreflex-szel születnek, Bendegúz nem hajtotta hátra a fejét, hanem behúzta előrefele a két válla közé úgy, ahogy a pocakomban össze kellett görnyednie. A száját nem tátotta ki nagyra, azaz nem harapott rá a mellemre, éppen csak kinyitotta. Egyre gyanúsabb volt nekem, hogy nem szopizik eleget, de a nővérek megnyugtattak, hogy normális, hogy az újszülött veszít a súlyából, csak próbálkozzunk.
A másik gyanús körülmény az volt, hogy nem nagyon volt tejem. A mellem nem nőtt meg, szemrevételezéssel az orvosom is azt állapította meg, hogy elmaradt a tejbelövellés. Azzal bíztattak, hogy a műtét miatt csak otthon, a 4-7. napon indul be igazán a tej, lesz majd, csak próbálkozzam. Bendegúz pelenkái sorra szárazak voltak, nem pisilt semmit.
Péntek este aztán vadul felsírt Bendegúz, mellre tettem, picit szopizott. Pont jött a nővér, hogy vért vegyen tőle egy anyagcsere-vizsgálathoz, melynek a feltétele, hogy legalább 60 ml-t igyon előtte a baba. Bendegúz súlyvesztését nézve azt javasolta, hogy mérjük meg a baba súlyát, utána szoptassam, aztán megint megmérjük, mennyi tej ment bele. Úgy is tettem, 2x30 percen át mindkét mellen volt a baba. Az eredmény 0 gramm gyarapodás!
Le voltam döbbenve, hogy a hazabocsátásunk előtt éjjel 11-kor tudom csak meg, hogy 3 napon keresztül nem is szoptattam, csak cumiztattam Bendegúzt, ő meg éhezett. Így nem csoda, hogy sokkal többet fogyott a megengedettnél, és a legyengültsége miatt csak aludni volt ereje, de szopizni nem! Iszonyatos dühöt és haragot éreztem a kórház személyzetével szemben, hogy előbb senki nem szólt, hogy csináljunk egy próbaszoptatást! Hogy senkinek eszébe sem jutott, hogy a csöppség érdekében tegyen valamit, vagy legalább engem figyelmeztessen, hogy nem lesz ez így jó! De leginkább magamat okoltam, hogy nincs tejem, és nem tudok enni adni Bendegúznak.
Az éjszakás nővér felajánlotta, hogy ha ÉN úgy döntök, ad egy kis tápszert Bendegúznak annak érdekében, hogy a vizsgálatot el lehessen végezni, de ezt előbb meg kell beszélnem az éjszakás gyermekorvossal. Negyed egyik vártam éjjel, hogy az orvos átjöjjön az ügyeletről, de nem jött. Közben teljesen összetörtem lelkileg, zokogtam kétségbeesésemben. Annyi minden átfutott az agyamon: ha a dokim nem erőlteti, hogy pár nappal előbb szüljek, akkor lehetett volna természetes szülés is. Akkor lenne tejem, akkor Bendegúz sem húzná össze magát, be tudná kapni rendesen a mellemet, akkor lenne szopóreflexe. Miért nem szólt nekem ezekről senki? Miért nem írt egyetlen folyóirat sem erről? A védőnő miért nem hangsúlyozta? És mit tegyek? Műanyag tápszert itassak a 3 napos gyermekemmel, melytől egy életre szóló allergiát kaphat? Vagy hagyjam éhezni, hátha lesz tejem? És miért nem jön az a doktornő? A férjemet felhívtam éjjel, ő javasolta, hogy használjam a mellszívót, mely ott lapult a táska aljában, hátha segít valamennyit. Hogy ez nem jutott napokkal előbb eszembe! Iszonyú bűntudatom volt.
Bevetettem a mellszívót, egy órán át próbálkoztam. Fél óra elteltével jelent meg az első csepp tej benne, összesen egy kiskanálnyi tejet tudtam leszívni, melyet kanálból kapott Bendegúz. Szegénykém, félálomban olyan mohón nyelte! Majd aludt tovább.
Sírva mentem a nővérhez, hogy adjon tápszert. Pohárból megitatta, Bendegúz meg gyönyörűen nyelte. Látni lehetett rajta, hogy tele a pocakja, és jóleső érzéssel aludt tovább. Az orvos csak 3 óra múlva jelent meg hajnalban, úgyhogy magamat kell okolnom amiatt, hogy Bendegúz tápszert kapott. Szombat reggel alig vártam, hogy hazameneküljünk a kórházból. Egyáltalán nem volt bababarát a környezet, a dolgozók hozzáállása, az állandó zaj, fény.
A férjem mindent hozott, amit megbeszéltünk: mózeskosár, hozzá szűkítő betét, biztonsági öv, overáll, meleg sapka, takaró. Döbbenten állapítottuk meg, hogy a kisfiunk elveszik a mózeskosárban, sőt, az 56-os ruha kb. 10-15 centiméterrel nagyobb nála, a kesztyűre nem is volt szükségünk, mert Bendegúz karja az overáll könyökrészéig ért csak. A hazaindulás napjára váratlanul lehűlt a levegő, dideregve indultunk el a kórházból. A zsebemben lapult a Milumil HA Start 0+ tápszer receptje, úgyhogy a lelkemben mélységes csalódással és kétségbeeséssel érkeztem haza.
Haragudtam magamra, amiért nincsen tejem, és tápszert kell adnom a fiamnak. Nem voltam felkészülve a tápszerezésre, nemcsak az elkészítéséhez szükséges edényeket kellett beszereznünk, hanem meg kellett tanulnunk az elkészítésének a fortélyait. Amennyit olvastam a szoptatásról a várandósság alatt, annyira mellőztem a tápszerekkel kapcsolatos információkat. Magyarán teljesen ismeretlen volt számomra a tápszerek világa.
