2011. március 1.
Már harmadik éve nem jött össze a baba. A férjemmel kitartóan jártunk orvosokhoz, míg nála minden rendben volt, addig az én leleteim borzolták az orvostársadalom tagjainak idegeit. "Maga ilyen értékekkel nem is lehetne életben!" - hangzott el többször a kezelőorvosaim szájából.
Oké, kitartás, semmi stressz, majd összejön, nem kell aggódni... Folyton ezt mantráztam magamban. Aztán egyszer csak betelt a pohár, otthagytam a budapesti belvárosi professzor méregdrága - ellenben dohányfüstös - magánrendelését, és pár hónap szünetet tartottam. Nem tömtem magamba marék számra a hormonokat, nem is nagyon foglalkoztam a "baba-projekttel". Azért kerestem egy másik orvost, és kezdtem elölről futni a köröket: vérvételek, ultrahangok stb...
A múlt pénteki ultrahangon a doktor alaposan megnézte a lehetséges petefészek-cisztát, majd furcsállotta, hogy milyen vastag a méh nyálkahártyája. Kérdezte, hogy nem végeztem-e otthon terhességi tesztet. "Ember, három éve nincs peteérésem, papírom is van róla, minek teszteljek?" - gondoltam magamban. A doktor rázoomolt a nyálkahártyára, és a fekete-fehér izgő-mozgó pöttyök között erőteljesen látni vélt valamit. Aztán kikapcsolta a gépet, és elküldött vérvételre, hogy kiderüljön, terhes vagyok-e.
Persze mi rohantunk tesztet csinálni, és meg is jelent 3 év várakozás után a két csík! Két csík!!!!! Aztán hétfőn vérvétel, és teljes a bizonyosság, kb. 6-7 hetes a baba! Még most sem tudom felfogni, hogy ennyire váratlanul az esélytelen és lenézett meddő nők sorából a büszke pocakos kismamák táborába léptem elő. Olyan, mintha a moslék kihordó kézilányt hirtelen Michelin-csillagos szakácsnak neveznék ki! Óriási!
P. s. A férjem múlt éjjel megkérdezte, hogy nem szeretnék-e blogot írni. "Á, tele a net kismamás blogokkal, minek írjak?" - válaszoltam. Aztán mégis belevágtam. Bár biztos vagyok abban, hogy a férjemen kívül más nem olvassa majd, de sebaj, jobb is így, tisztában vagyok a célközönség természetével!
Csíkos Carnaroli
