Nem is tudom, hogy hol kezdjem.
Nehéz idők voltak. Bendegúz elmúlt egy éves, de még mindig rengeteget kellett éjszakáznom. Folyton fájt a derekam, zsibbadt a kezem, de kötelességből mindent megtettem, amit csak tudtam. Bendegúzzal és a háztartással kapcsolatban is. Kicsit úgy éreztem, hogy “én ” eltűntem egy kicsit a saját életemből. Sokáig ezt észre sem vettem, mert annyi örömet és szeretetet kaptam a családomtól, hogy fel sem tűnt.
Aztán rájöttem, hogy valamin változtatni kell, és elkezdtem futni. Szörnyen jó volt. Pár alkalom után megroppant a derekam, lefele sugárzó erős fájdalmat éreztem. Aztán Bendegúz másnaptól már nem szopizott, ekkor volt 14 hónapos. Rettenetesen rosszul esett, hogy “elutasít”, utólag tudom, hogy lelkileg nem voltam felkészülve az elszakadásra, olyan váratlanul ért.
Aztán a derékfájás egyre elviselhetetlenebb lett, mígnem egy fogzás miatt a földön eltöltött éjszaka után megroppant a gerincem. Szó szerint. Kiszakadt gerincsérv részleges bénulási tünetekkel. Olyan fájdalommal, amelynek a létezéséről az ember nem is tud. Kiszolgáltatottság, magatehetetlenség, sírás és üvöltés a fájdalomtól, ópiátos fájdalomcsillapító. És amikor láttam a kisfiamnak a sírástól vörös, könnyektől fuldokló arcát - amikor végignézi, ahogyan a mentők elvisznek-, még nagyobb önvádat éreztem, hogy nem vagyok elég erős. Hogy a lelkem tenné a dolgát, de a testem nem bírja. Sötét hetek, hónapok következtek, amikor a porckorongsérv-eltávolító műtét utáni két kórházi nap nyaralásnak tűnt.
Aztán újabb hétköznapok: minden napra kellett segítséget keresnem, mert az ágyból felállás is kihívás volt, nem pedig a másfél éves, nagy mozgásigényű fiam gondozása. Tudatosult bennem, hogy fél-ember vagyok, csökkent képességű, korlátozott lehetőségekkel. De küzdöttem, ahogy az erőmből telett, küzdöttem a házasságomért, Bendegúzért, önmagamért. Minden nap gyógytornáztam, mert anélkül alig tudtam reggel lábra állni.
