2011. március 12.
Ma egy hónapja, hogy elveszítettem Huba kutyát. Gyönyörű, okos, hatalmas német juhászkutya volt. Tíz és fél évet élt velünk, ő tényleg a családunk tagja volt, még az unokatestvéreim is megsiratták.
Pont február elsején mondtam a férjemnek, hogy nemsokára vége a télnek, Huba azért milyen jól bírja, most már kihúzzuk együtt ezt a telet. December elején észrevettem ugyanis egyik éjjel, hogy Huba reszketett a házában, és úgy döntöttünk, hogy éjszakára beengedjük a mosókonyhába. A kedvenc szivacsát is bekészítettük neki, és vacsora után minden este örömmel gömbölyödött rá.
Aztán február negyedikén délután nem tudott lábra állni. Súlyos diszpláziája volt egészen kicsi kora óta, szóval egész életében gyengébb volt a hátsó lába. Rettenetesen megrémültem, mert tudtam, hogy ha nem tud már felállni, akkor nem szabad szenvedni hagyni. A bátyámék hoztak az állatorvostól szteroidos gyógyszert, három napig lökésszerűen nagy dózisban kapta, és hála Istennek, rengeteget javult az állapota, ismét fel tudott állni és járni.
Folytattuk a szteroidos kúrát, de visszaesett. Jutalomfalattal még el tudtam csalogatni az udvar hátsó részébe, ahol elvégezte a dolgát, de magától már nem nagyon kelt fel. 11-én megbeszéltük a családdal, hogy nem hagyjuk tovább szenvedni Hubát, másnap elaltatjuk. Pénteken még a kedvenc vacsoráját késztettem, amit az állapotához képest lelkesen és örömmel habzsolt be: barna rizsből májas rizottót készítettem, és amikor forró volt, két tojást elkevertem benne.
Február 12-én reggel a mosókonyhából nem tudott kijönni, fel sem tudott állni. A hasa napok óta egyre nagyobbra nőtt, teljesen felpuffadt, magas láza volt, és a könyökén lévő felfekvés feldagadt, vérzett. Iszonyatosan szenvedett a kiskutyám. Délután tudott kijönni a doktornő. Nagy szakértelemmel, tapintattal és őszinte együttérzéssel végezte a dolgát. Hubi kb. 60 kg volt, de csak 100 kg-os altatótól állt meg a szíve. Két injekciót kapott a mancsába, hármat a szívébe, mert nagyon gyenge volt már a vérkeringése. Erős, bátor, hűséges szíve volt. Nagyon jó kutya volt, és őszintén szerette mindegyikünket.
Amikor már meghalt, a doktornő a hatalmas pocakjából mintát vett, véres folyadékkal volt feltelve, azért nőtt meg olyan óriásira, valószínűleg valamilyen daganatos megbetegedése is lehetett.
Azt hiszem, egyszer muszáj volt leírnom, hogyan halt meg Huba kutya. De többet nem nagyon szeretnék erről beszélni vagy erre gondolni. Túlságosan felzaklat. És sokkal inkább arra kell törekednem, hogy az életvidám, egészséges, játékos Hubát őrizzem meg az emlékezetemben. Mert ő olyan volt. Úgy élte le az életét közöttünk, hogy nem is voltunk tudatában annak, hogy ilyen hamar elveszíthetjük őt. A megrágcsált kézilabdájával együtt temettük el őt.
A férjem - aki már veszített el korábban saját kutyát - azt mondta, hogy minden kutya a mennybe jut. Remélem, én is oda kerülök, mert nagyon szeretném visszakapni őt.
Nyugodjál békében, Huba kutya, már biztosan az égi vadászmezőkön futkározol!
Élt: 2000. július 15. - 2011. február 12.
Csíkos Carnaroli
