Az őrző szoba a gyermekágyas részleg egyik kórterme volt, itt helyezték el a frissen műtött nőket. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy fél óránként bejött egy ápolónő, megnézte, hogyan áll az infúzió, katéter, nem mozognak-e paciensek. Hozzám egy nagyon kedves, normális, fiatal ápoló került, bemutatkozott, hogy Katának hívják. (Egyébként a kórházban senki más nem mutatkozott be. Ez is eléggé egyoldalú a kórházakban, hogy míg rólad minden adat rendelkezésére áll a személyzetnek, addig te az éppen aktuálisan vizitelő orvos nevét sem tudod meg.) Elmondta, hogy legalább 8 órán keresztül ne mozogjak, főként a fejem emelése tilos. Az érzéstelenítő ugyanis az agyvízen keresztül hat, és a fej mozgatása esetén nem áll helyre a „rend”, így több napos iszonyatos fejfájás lehet a következménye. A másik utasítása az volt, hogy igyak meg legalább 2 liter vizet gyorsan, mert a folyadékpótlás révén gyorsabban ürül az érzéstelenítő is a szervezetből.
No mármost: deréktól lefele le vagy bénítva, a karodat és a fejedet tudod csak mozgatni. A fejedet viszont nem szabad mozdítani. Akkor hogyan igyál fekve? Ha még az éjjeli szekrényig sem ér el a karod? Azért én megpróbáltam, a vizes flakon fele beleborult a nyakamba és az ágyba.
Biztosan nem véletlen, hogy a férjeket beengedik egy kis időre az őrzőbe. Kata megmutatta a férjemnek, hogy melyik a szekrényem, de mondta, hogy ne is nagyon pakoljon be, csak szedje elő a tusoláshoz szükséges holmikat, meg tiszta hálóinget, eldobható bugyit és jó sok betétet meg vizet. Szegény férjem este 8-kor még kénytelen volt a rendetlen táskáimban kotorászni, én meg csak utasítgattam, hogy szerintem minek hol kellene lennie. Még szerencse, hogy hamar beláttam, hogy egyedül nem fog menni az ivás, így megkértem Katát, hogy addig még maradhasson a férjem, míg gyorsan megitat. Pár perc alatt sikerült 1,5 liter vizet meginnom, hiszen nagyon ki voltam már száradva, kb. 26 órája nem ittam. A férjem még gyorsan megmutatta, hogy milyen képeket készített Bendegúzról, aztán ment haza.
Az őrzőben aztán magamra maradtam – belül. Volt még két másik asszony is, úgy hallottam, hiszen feléjük fordulni nem tudtam. Kata azt mondta, a babát megvizsgálják, elvégzik a szükséges vércukor vizsgálatokat is, és fél 10 körül hozzák majd hozzám. Így vártam, vártam, szomjaztam közben. Még jó, hogy az órát láttam. Fél tízkor persze semmi nem történt, nem akartam türelmetlen lenni, így csak 22.15-kor kérdeztem Katát, hogy minden rendben van-e a kisfiammal, miért nem hozzák már hozzám. Persze megkaptam, hogy nem aggódjak, sok volt a szülés, várni kell még egy keveset. Vártam, mi mást tehettem volna. Közben éreztem, hogy a keresztcsontom szétrobban a fájdalomtól, mivel a „kedves” betegszállító úgy tett rá az ágyra, hogy míg a jobb lábam nyújtva volt, a bal behajlítva és aláfordulva a jobb lábamnak, így a csípőm nem feküdt fel teljesen az ágyra, az egyik fele cipelte a teljes súlyát.
Hirtelen elfogott a kétségbeesés, hogy biztosan valami baj van, ha a fél hétkor született babát tíz óra után sem hozzák ki. Rettenetes volt. Hallgattam a két szomszéd jajgatását, és arra gondoltam, hogy mi lehet a kisfiammal. És belém nyilallt, hogy a férjem sem tűnt túl boldognak, amikor kipakolt a táskámból. Lehet, hogy ő tudott valamit, csak nem mondta el?
És fél tizenegy után meghozták Bendegúzt. A nővértől megkérdeztem, hogy minden rendben van-e vele, és a válasz igen volt. Kivette a bölcsőből, és a karomba adta. Olyan édes volt! Fogtam, beszéltem hozzá, próbáltam mellre helyezni, de félig szundikált, nem akart szopni. Persze nagyon esetlenül fogtam, nem is láttam jól, hiszen a fejemet nem nagyon akartam mozdítani. Kb. fél óra múlva vitte el a nővér azzal, hogy majd megkapom, ha átmegyek a gyermekágyas kórterembe.
Lassan éjfél fele járt az idő, amikor hangos kiabálásba kezdett az ágy-szomszédom azzal, hogy fáj a dereka, ő nem tud vízszintesen feküdni tovább, muszáj felemelnie a fejét, a hátát és a derekát párnával megtámasztani, meg hogy a sebe nagyon fáj, inkább oldalra fordulna. És negyedóránként hívta Katát hangos kiáltásokkal, aki persze magyarázta, hogy jobb lenne, ha még kibírna pár órát. Próbáltam volna végre aludni, hiszen előző éjjel sem nagyon tudtam, de a szomszédasszony engem kezdett kérdezgetni, hogy nekem is fáj-e a derekam, a sebem stb. Kiakadtam, és a végén már egyértelmű hangnemben közöltem, hogy jobb lenne, ha mozdulatlanul maradna, ráadásul csendben. Ez egy darabig hatott, mert megint Katát kezdte el hívogatni.
Hajnali 2 óra körül a másik szobatársnál letelt a 8 órás várakozási idő, így Kata megkérte, hogy szálljon ki az ágyból. A tisztálkodó szereit és ruháit bevitte a zuhanyzóba, az ágytól – jajgatások közepette – eltámogatta a zuhanyzóig. Ott lezuhanyozta az asszonyt, feladta rá a tiszta bugyit és hálóinget. Ekkor az asszonynak össze kellett pakolnia minden holmiját, és várakoznia, hogy kapjon helyet egy gyerekágyas szobában a babájával együtt. Mivel telt ház volt a kórházban, ő is csak velem együtt délelőtt 10 óra után átmenni másik kórterembe, amikor onnan hazaengedték az anyukákat.
Nekem hajnali négykor kellett bemutatnom ugyanezen mutatványt. Szerencsére előre felkészítettek arra, hogy a vágás miatt nem tudok felülni, így a karommal félig felnyomtam magam, oldalra fordultam, és lecsúsztam az ágyról. Igen, a fájdalom iszonyatos volt, de el lehetett viselni. Többen is tanácsolták, hogy ne hagyjam el magam, ne pihenjek, hanem erőltessem a mozgást, mert akkor napra-napra könnyebb lesz. Így is tettem. Azért elég kellemetlen volt, hogy Kata zuhanyoz le és töröl szárazra, hiszen hajolni egy cm-t sem tudtam semmilyen irányban. Még lépni is csak nagyon aprókat bírtam.
A zuhanytól az ágyig visszavezető út már határozottan jobban ment, igaz, szuggeráltam magam, hogy nem is fáj annyira, nem is fáj annyira. Kata ekkor rám parancsolt, hogy csomagoljak össze mindent, mert nemsokára megyek a gyerekágyas szobába. a kb. 10. kg-os bőröndöt kellett volna mozgatnom, nos, meg sem próbáltam. Lábbal valahogy kinyitottam, aztán állva dobáltam bele, amit tudtam. A becsukással meg megvártam a következő nővért. A mozgás lassúsága, a fáradtságom és a kialvatlanságom miatt kezdtem elveszíteni az időérzékemet, és alig tűnt fel, hogy 10 óra is elmúlt, mire új kórterembe mentem át.
Ott ismét öröm volt kipakolni. Ebédet kb. 2 órakor hoztak, óriási adag rizst egy sült csirkecombbal – nem cukorbetegnek való koszt. De azért ettem belőle pár falatot, hiszen majd két napja nem ettem semmit. Bendegúzt 11 óra körül hozták hozzám, és onnantól kezdve végig velem maradt.
